*Álom*

„ Egy erdő közepén álltam, velem szemben egy fiú állt, arcáról rettentően nagymértékű fájdalmat olvastam le. Meg akartam kérdezni, hogy mi a baj, de egy hang sem jött ki a torkomon. A fiúnak zöldes-kék szeme volt, úgy világított a sötétben, mint egy neonszál… Ekkor vettem csak észre, hogy az egész erdő sötétbe van burkolózva. Föltekintettem az égre, melyen csak egy teliholdat láttam… Milyen ironikus… Nagy lepetésemre föltűnt még néhány dolog a sötétben, túl sötét van az én szemeimnek ahhoz, hogy lássam, hogy mik azok… Abban biztos voltam, hogy nem csak egy lény. Ránéztem a fiúra, bele a szenvedő, bánatos szemeibe, körül akartam nézni, de nem tudtam, szemei rabul ejtettek. Féltem, ha elfordítom a tekintetem eltűnik. Mellette biztonságban éreztem magam, én sem tudom, hogy miért. Aztán ő elfordította a fejét, és én akarva, akaratlanul követtem tettét, ugyanabba az irányba néztem és megpillantottam a titokzatos lényeket. Nem volt bennük semmi furcsa, hiszen itt élnek a vadonban, az erdőben, mégis félelem töltött el. Ugyanis nem más volt ott, mint hét puma. Nem is hederítettek rám, ez egy csöppet megnyugtatott, ezért visszafordultam a fiú felé. Ő még mindig a pumákat leste, és elém lépett egy kicsit, ezt furcsállottam, hiszen nem értettem, hogy miért teszi. Egy pillanat múlva már meg is láttam az okát. Egy a pumák közül felénk tartott, megnyalta a száját, majd ügetésbe kezdett. Pár méter múlva ügetése rohanásba csapott át, és áldozata szemébe bámult. Én csak álltam ott. Szemben a pumával, ami engem szemelt ki. Tudtam, hogy végünk. Sajnáltam szegény fiú-t, amiért miattam kell meghalnia, de hirtelen olyat csinált, amit nem is gondoltam volna. Rávetette magát az állatra, és elgurultak mellettem. Én csak egy halk „NEE”-t tudtam mondani, aztán megszakadt az álom.”

Zihálva gördültem le az ágyról, aztán megpróbáltam fölkelni, ami sikerült is, és visszamásztam az ágyamba. Mondanom sem kell, hogy ezek után nem igazán tudtam tovább aludni…

Minden nap eszembe jutott a fiú az álmomból. Nem tudom kiverni a fejemből. Nem is ismertem, de amikor rávetette magát arra a pumára, féltettem. Mit jelent ez az álom?

"Olyan volt, mintha félálomban lettem volna, nem gondoltam semmire, mégis tisztán láttam magam előtt azt a fiút, mintha csak egy képet nézegetnék. Láttam nyúlánk, izmos testét, gyönyörű zöldeskék szemét, amely már-már világított a sötétben. Láttam kemény, fehér bőrét, gyönyörű barna haját. Túl szép volt, hogy igazi hús-vér ember legyen. Soha nem láttam hozzá hasonló teremtményt. Olyan volt, mintha a védőangyalom lett volna. Csak úgy megmentett a puma elől. Istenem. Lepörgött előttem a jelenet. A fiú rávetette magát az állatra. Csak miattam. És mi van, ha meghal?! Kay ne legyél bolond! Tudom-todom csak egy álom volt, de akkor is, olyan igazinak tűnt. Még az is, ahogy rám nézett. A fájdalom a szemében…- megborzongtam.”

Huszonegyedik fejezet- Összeköltözés

 21. Összeköltözés

Miért jött ide?

-        Kayra?! Te mit keresel itt?!-kérdezte.

-        Ehm… ezt én is kérdezhetném tőled…

-        Jó napot!- mondta Matt szégyenlősen.

-        Te meg se szólalj! –mondta mérgesen. -Kinek az ötlete volt ez?!

-        Az enyém.- mondtam.- Matt nem is tudott róla…

-        Hogy jöttél el ide? Jajj ne mondd már, hogy Zoé-ék is benne vannak.-állt össze a kép a fejében.

-        Nem… nincsenek.

-        Pocsékul hazudsz!

Ding dong.

-        És Te mit keresel itt, anyu?

-        Én csak… beszélni szerettem volna Matt-tal, de már nem légyeges.-mondta.

-        Sziaztok!- mondta Zoé, de amint meglátott minket, meg torpant.- Keresztanyu? Hát te?

-        Hogy tehettétek ezt?! Nem bíztatok meg bennem. Mindeki velem jön. Most! Kayra mozdulj! Szia… Matt.-mondta fintorogva.

Adtam szerelemnek egy búcsúcsókot, és egy „bocsi”-t súgtam a fülébe, de anyu megelégelte a búcsúzkodásunkat, és elhúzott onnan. Otthon kaptunk egy kis prédikáció-t, majd fölküldött minket a szobánkba… és ez még csak az első nap volt… jól van, második. A következő 5 napban csak facebookon keresztül tudtam Matt-tal beszélni, vagy telefonon keresztül, de azt akkor abbahagytam, amikor anya hallótávolságon belülre került. Anyuval nagyon összevesztünk, amit apa csak egy kicsit komolyabb mosolyszünetnek nevezett. Anyu mindvégig azt hajtogatta, hogy Matt a hibás, miért nem figyelt? Miért hajtott gyorsan? Egyszer meg: „Kay, ez a fiú eljátszotta a lehetőségét, én mondom neked, eljátszotta.”- mondta. Szegénykém becsavarodott… de nem ez az  egyetlen dolog, ami nyomasztott. Az utolsó napot töltöttem otthon, senki sem volt itthon, Em és én már összepakoltunk már az indulásra. Már elmúlt dél, amikor becsöngettek.

-   Nyitom.- kiáltottam, majd eltotyogtam az ajtóig. Ott egy futár állt.

-   Jó napot! Ön Emily Brown?- olvasta föl a nevet a papírról.

-   Nem, ő a húgom. Miben segíthetek?

-   Van egy küldemény a húga számára.

-   Átvehetem?

-   Persze. Itt írja alá, kérem.

-   Rendben. Köszönöm.- mondtam, majd adtam neki 5 eurót a kiszállításért.

-   Én köszönöm! Viszlát!

-   Viszlát.- mondtam, és tárcsáztam Em-et.

-   Hm?

-   Szia. Kay vagyok. Lenne valamim a számodra.

-   Jujj! Mi az?

-   Nem tudom. Be van csomagolva. Most hozta a futár.

-   Jujj! Ki küldte?

-   Riley Smith van rajta.

-   A kis édibogyó! Nagyon hiányzik már!

-   Hol vagy?

-   Éppen befordulok a sarkon.

-   Oké! Várlak!

-   Oké. Szia.

-   Szia. – mihelyt leraktam a telefont, már nyílt is az ajtó.

-   Szia! Hol az ajándékom? Azta! Ez de szép!!- ugrált föl-s-le.

-   Nyugi, hugi, nyugi!

-   Van rajta valami.

-   Igen, egy levél.

-   Fölolvasod? Én kibontom.

-   „Nagyon hiányzol, várlak. Riley”

-   De édes!!- mondta, majd kibontotta az ajándékot. Volt benne egy plüss maci, ami tartott egy bekeretezett képet róluk. Milyen aranyos.- Kay, nézd! Egy másik levél!

-   Magadra hagylak vele.- mondtam mosolyogva.

Aztán elmentem pihenni. Gyorsan átöltöztem pizsibe, és lefeküdtem aludni. Álmodtam valamit.

„ Az ágyamon feküdtem, mellettem Matt aludt. Pár perc múlva Matt is fölébredt, aztán kimentünk a napaliba, még mindig segített menni, de már nem fájt annyira az oldalam. Amikor odaértünk a nappaliba, akkor meglepődtem. Zoé, Adam, és Em volt ott.  Em megkérdezte Zoé-tól:

„Milyen itt lakni?” itt lakni? Ideköltöztek? De jó!

„Nagyon jó! Szia, Kay!”

„Sziasztok! Annyira örülök, hogy itt vagytok, itt laktok!”

„Én is!”- mondták egyszerre az Inch testvérek.

„Menjünk el egy fagyizóba.” mondta Riley.„Ismerek egy jót itt a közelben.”

„Rendben, az jó lenne.”

Lassan fölébredtem, és nem hittem el, hogy mit álmodtam. Ez egyszerűen fantasztikus!-gondoltam.

- Van itthon valaki?

- Igen, mindenki itthon van.- mondta Em, majd bejött hozzám.

- De jó! Van egy ötletem! Idehívod Zoé-t és Adam-ot? És persze te is gyere vissza.-hadartam.

- Aham.-mondta, és már el is ment. Rövid időn belül meghallottam Adam öblös nevetését, majd libasorban bejöttek.

- Mit szeretnél mondani hugi?- kérdezte Adam. Mindig lehugiz, mert kisebb vagyok nála. Szerinte Emmel ikrek vagyunk. Van benne némi igazság, de akkor is. Mindenesetre én szeretem, amikor huginak szólít.

- Az az ötletem támadt, hogy oda kellene költöznötök hozzánk.- mondtam, mire mind a hárman ledöbbentek, majd a sokkból először Zoé „ébredt” föl, és a nyakamba ugrott.

- Jajj de jó lenne! Úristen Kay! Te gondolatolvasó vagy! Éppen azon gondolkoztam, hogy hova kellene költöznünk, mert ugyebár kevés a fizetésem, és ezért nem tudjuk kifizetni az albérletet, de máshol meg nem találtam olcsóbb albérletet.-magyarázta Zoé. Nagyon fölpörgött. Adam meg csak állt ott, mint egy szobor. Mi lehet a baj? Úristen! Hogy felejthettem el! Adam barátnője!

- Adam nem kell jönni, ha nem szeretnél.- mondtam megértően, mire rám villantak szemei, majd megrázta a fejét, és elmerült gondolataiban.

- Akkor mi gyorsan összepakolunk, és indulhatunk is.- mondta Zoé, majd megrázta kissé öccsét, aki helyeselt, és elindultak a szobájukba összepakolni.

- Megyek, segítek.- mondtam. - Addig az alvást is meg tudjuk beszélni.

- Mi?! Én nem fogok Zoéval aludni!

- Szintén.- haborodott föl a testvérpár.

- Kay, nincs is több hely.- mondta Em, mikor beért a szobába.

- Dehogy nincs!- hadartam. - Van egy szoba, ami szabad, vagyis csak dobozok vannak benne.

- Akkor fölajánlom az ágyam, és Zoéval aludhatunk együtt.- ajánlotta Em.- Persze ha ez neked is megfelel.- fordult az érintett felé.

- Persze! Tökéletes!- mondta Zoé pakolás közben.- De egy valamit nem értek…

Zoé szemszöge

- Mit nem értesz Zoé?- kérdezte Kay.

- Miért?

- Mi miért?

- Miért szeretnéd, hogy odaköltözzünk?

- Ohh... Csak eszembe jutott. Gondoltam örülnétek neki.- mondta Kay.

- Jól gondoltad!- válaszoltam, majd megint a nyakába ugrottam, és körbepusziltam.- Viszont itt hol tanulnánk?

- Ott, ahol mi.- mondta Kay.

- Jó. Azt ki intézi el?

- Majd én.- válaszolta.- Csak előtte iratkozzatok ki a másikból.

- Azzal nem lesz baj. Köszi még egyszer!!

- Ma majd még felhívom a sulit.-mondta Kay.- Adam, akkor te is jössz?- kérdezte.

- Ehm... Igen?

- Ez a beszéd!-nyugtázta Kay.- Megyek, szólok apunak, hogy többen vagyunk.
Kay már elindult egy kicsit lassan, meg bicegve, de azért már tud magától járni.

- Emi, segítesz becsukni a bőröndöt?- kérdeztem.

- Persze.- válaszolta. Míg mi a bőröndömmel vacakoltunk, Adam is felszívódott, és elment a szobájába. Öt perc múlva készen is voltunk a bőrönddel, és Emi ragaszkodott ahhoz, hogy ő vigye le a bőröndöt.

- Köszi a segítséget Emi!

- Nincs mit, a mai edzés is megvolt.- mondta nevetve.

- Megyek, megnézem Adamot.

- Ok. én addig leviszem a bőröndöt. Siessetek, hamar haza szeretnék érni.- trillázta nevetve.

- Jó, jó, mindent megteszek az ügy érdekében.- mondtam én is nevetve.

Gyorsan kimentem a szobából, persze előtte adtam egy puszit Eminek, aztán rohantam Adam szobájába, útközben találkoztam keresztapuval, neki is adtam egy puszit, majd szaladtam tovább. Keresztapu olyan viccesen festett, hogy nem tudtam megállni, hogy nevessek. Nagyon fel voltam szabadulva, mert nem kell többet aggódnom az albérlet miatt.
- Szia öcsi!- mondtam miközben kopogás nélkül berontottam a neki kijelölt szobába.

- Szia.- mondta.

- Mi a baj?

- Semmi.

- Ugyan már, olyan savanyú vagy.

- Hmm... Lehet, hogy azért, mert épp most jöttem össze Elisaval, és máris szakítanom kell vele e miatt az idióta költözés miatt!- mondta egy szuszra.

- Jajj Adam! Te is tudod, hogy nem csak Elisa van a Földön, egy két hét, és lesz egy másik barátnőd, meglásd.

- Aham, csakhogy én éppenséggel Elisa-t szeretem, és te meg ne beszélj.

- Tudod, hogy amúgy is elköltöztünk volna. És amúgy sem abba a suliba jártál, mint ő. És....- mondtam volna tovább, de a szavamba vágott.

 - Igen, de egy fél óra alatt odaértem, de most... Négy órát kell utaznom, hogy láthassam.- mondta szomorúan.

- Nyugi, nem lesz semmi baj. Majd megbeszélitek a dolgot, szüneteltetitek a dolgot, vagy távkapcsolat... Az csak erősíti a kapcsolatokat... Igen a távkapcsolat a legjobb megoldás.

- Hm. Nem tudom. Majd fölhívom.

- Rendicsek! Én most megyek, hozd a bőröndöd, és induljunk, valaki nagyon otthon szeretne már lenni.- mosolyogtam rá.

- Ok, szia, és köszi.

- Nincs mit.- mosolyogtam rá.- De most már kérem vissza az öcsémet, ez a gondterhelt arc nem a tiéd.

- Jó-jó.- sóhajtotta, mire én még jobban elmosolyodtam. Végül feladta, és ő is elmosolyodott.

- No, látod, nem is volt olyan nehéz! Szia.

- Szia.

Kay szemszöge

Miután fölvetettem az ötletem, mindenki csak állt ott, gondolkozott. Először Zoé tért észhez. Megbeszéltük a dolgot, majd mindenki ment a saját útjára.

Em és Zoé összepakolnak, én meg lementem apunak szólni, hogy többen megyünk. Apu beleegyezett rögtön, de anyu... Volt vagy ezer kérdése. Zoéék odaköltöznek? Miért? Nincs így is dugig az a ház? Nem lesz kellemetlen olyan sokan ott lakni? Matt elköltözött?! El kellene! -Ez volt az egyetlen kijelentés-felszólítás, aztán folytatta tovább a kérdezgetést. Én csak intettem neki, és eldöcögtem a kocsihoz. Anya egy ideig csak hápogott, aztán magában puffogott tovább. Én beültem a kocsiba, és mivel nem volt semmi dolgom, ezért gondolkodtam. Gondolkozásomból hugi ébresztett föl.

- Szia Kay!- hajolt be az ablakon hugi.

- Szia. Készen vagytok?

- Szerintem igen. Az előbb raktam be Zoé cuccait. Már csak Adam cuccai kellenek.- válaszolta.

- Rendben.

- Itt vagyunk!- kiáltotta Adam az ajtóból.

- Emlegetett szamár...- suttogta Em, mire én fölnvettem.

- Hova tegyem a cuccot?- kérdezte Adam.

- Gyere, mutatom.- indult el Em a csomagtartóhoz, addig Zoé beült mellém.

- Már nagyon kiváncsi vagyok a fiúdra. Eddig csak egyszer láttam, de akkor aranyosnak tűnt.- mondta Zoé.- Remélem, hogy meg fog kedvelni. Jajj és a suli. Milyen? Van sok helyes pasi? Persze Matton kívül... Jajj Kay! Annyira örülök, hogy odaköltözhetünk hozzátok! Matt tudja?- hadarta. Csak úgy ömlött belőle a szó.

- Ő... Nem, nem tudja, hogy ti is jöttök, de nem lesz semmi kifogása ellene. És nyugi, neked is találni fogunk egy pasit.- nyugtattam meg.

- Köszi. De ezt nem értem. Miért dobott LuLuért Bobby? Olyan jól megvoltunk soha nem veszekedtünk. Szerettem.- mondta elcsukló hangon.

- Nyugalom. Sss. Nincs semmi baj. Bobby nem volt valami nagy szám, csak egy izomagyú tökfej. Már megbocsájts, de az aki valaki másért dob téged, az csak tökfej lehet!

- Köszönöm.- mondta hálásan.

- Nincs mit, érted akármit.

- Nah készen is vagyunk. Apud is jön, mindjárt indulhatunk.- mondta Adam miközben beszállt.

- Köszi a tájékoztatást öcsisajt.- mondta Zoé.

- Mindenki kapcsolja be a biztonsági övét, a felszállást hamarosan megkezdjük. Az utazás 15-20 percet vesz igénybe. Érezzék jól magukat, köszönjük, hogy a mi járatunkat választották.- hallottam az ismerős mély hangot a volán mögül.

- Haha... Apu ez vicces volt, de most már kérlek, induljunk, mert nagyon szeretném látni Mattet.- kacagtam. Úgy tűnik, hogy ezt a mosolyt ma semmi sem hervaszthatja le a számról.

- Jól van, jól van.- mondta, azzal beindította az autót és már mentünk is. Az út tényleg 15-20 perc volt, addig azzal szórakoztunk Zoéval, hogy a felhőket néztük a kocsiból. Rögtön támadt egy ötletem, mégpedig az, hogy ha hazaérünk, akkor kiviszünk pár plédet, és mint az amerikai filmekben, nézzük az eget. Ezt hiánytalanul mindenki meg fogja csinálni, mert ilyet legutoljára négy éve csináltunk a tengerparton. Már nagyon hiányoznak az együtt töltött idők Zoéval és Adammal, meg persze Emmel. Milyen sok rosszaságot csináltunk. Persze előtte esetleg utána Zoénak ki kellett festenie minket, mert különben beköpött volna minket. Mindig fél órán keresztül ügyködött rajtunk, de Adam mindig megúszta, mert mindig az volt a kifogása, hogy " én nem is vagyok lány". Egyszer majd megkapja.- vigyorogtam gonoszul.-De most végre itthon vagyunk. Kipakoltunk, és mi Matt-tal egy kicsit kettesben voltunk, utána, mint ahogy én azt elterveztem, kimentünk a friss levegőre három pléddel, leterítettük, majd néztük az eget. Mindenki ott volt: Zoé és Adam, Em és Riley, és mi, szerelmem és én.

Huszadik fejezet- Megszökés

 20. Megszökés

-         Álljon meg a menet! Mesélj el mindent! MOST!- mondtam neki.- Kérlek?- tettem gyorsan hozzá.

-         Majd később. Most megyek enni.-mondta, ezzel egy időben megkordult a gyomrom.

-         Uhh… asszem, hogy én is veled tartok. Állatira éhes vagyok. Hmm… tudjátok mit? „Meghívlak” titeket reggelizni. Megcsinálom a reggelit, és nektek csak le kell ülnötök enni.

-         Ez jó ötlet…-kacsintott rám Adam elismerően.

-         Öcsi! Légy már észnél! El van törve a bordája… hogy tudna ránk főzni?!-szidta le Zoé.

-         Ő… van ebben valami… de akkor Te csinálod meg a reggelit!- durcizott be Adam.

-         Na neeeeem! Majd te megcsinálod magadnak! Nagy kisfiú vagy már…-mondta Zoé.

-         Majd én. Csak vigyetek oda egy széket is.

-         Én viszlek téged, Zoé a széket!-mondta Adam, majd fölcsillant a szeme.- Látjátok, hogy milyen zseni vagyok?! Még rímelt is.- mondta büszkén, mire Zoé csak a szemét forgatta.

-         Csak el ne szállj magadtól…-mondta Zoé szúrósan.

-         Épp azért kellek én, hogy lenn tartsam a Földön… A súlyom lehúzza…-magyaráztam. Ez hál’ istennek megtörte a jeget, és mindenki fölnevetett.

-         Akkor mehetünk?- kérdezte Adam.

-         Persze.-válaszoltam.

Azzal megfogott, és elvitt a konyhába.

-         Tíz perc, és kész a  reggeli…- mondtam miközben palacsintatésztát kevertem össze.

Miután elkevertem, gyorsan előkészítettem a serpenyőket a szalonnás tojáshoz. Az utóbbi elkészítése öt percet vett igénybe, aztán elmostam a serpenyőket, és elővettem még egyet. Ezután nekiláttam a palacsinták készítésének, amivel elég gyorsan haladtam. A többiek addig tv-t néztek, és olykor-olykor veszekedtek, de azt nem hallottam a sercegés miatt, hogy min. Hamarosan készen is lettem 100 darab palacsintával. Igaz, hogy tovább tartott, mint tíz perc… De megérte.

-         Kész a kaja, gyertek, terítsetek meg.-kiáltottam ki.

-         Jövök már! –mondta Adam és Zoé segítségével fölrakta a terítőt, meg az alátéteket, aztán a tányérokat, amikre már ráraktam a szalonnás tojásokat, majd a szalvétát, késeket, és villákat. Pár pillanat múlva már csak én hiányoztam az asztalról…

-         Öhm… Adam… engem is kivinnél?- kérdeztem.

-         Igen, persze…- mondta röhögve.

-         Ez nem vicces.- szidtam le. Úgy látszik, hogy nem jutott el az agyáig a mondatom, mert még jobban rákezdett a nevetésre…

-         Dehogynem! Nem is tudod, hogy mennyire… ráadásul még amilyen képet vágsz… ezt le kell fényképezni…- heccelődött tovább.

-         Adam… szerencséd, hogy nem vagyok 100%-ig rendben, és nem agyilag, hanem testileg, mert különben nem élnél már…- mondtam egy szúrós tekintet kíséretével, mivel csak egy 1000 wattos mosolyt értem el tőle… Viszont miután még csúnyábban néztem rá, azzal a tipikus „ha tekintettel ölni lehetne…” nézéssel, egy kicsit lehervadt a mosolya, de még így is mind a 32 fogát láttam…

-         Akkor most szépen lassan fölveszlek… meg ne harapj… nem akarok veszett lenni…- csúfolódott tovább.

-         Adam Inch! Ezt még megbánod!

-         Heeeheee… azt szeretném én látni.

-         Hmm… nagyon meg leszel lepődve, amikor végrehajtom ördögi tervemet, viszont most együnk, mert kilyukad a gyomrom…

***

-         Majdnem elfelejtettem… van palacsinta… remélem, hogy még nem vagytok tele…- mondtam mosolyogva nekik.

-         Nekem még befér egy néhány…- mondta Adam.

-         Nekem is…

-         Rendben, akkor kihozza valamelyikőrök? Kakaó, és lekvár van a polcon. – mutattam az előbb említett fűszerekre.

-         Hozom már…-mondta Adam.

***

-         Hány palacsintát ettünk meg?- kérdeztem tőlük.

-         Én 10-et… -mondta Adam.

-         4-et.-mondta Zoé.

-         Én meg 2-t…-mondtam én.

-         Akkor maradt még…-kezde Adam.

-         84.-fejeztem be a mondatot helyette

-         Mennyit csináltál?!

-         100-at…-mondtam büszkén.- Na de most csináljunk ebédet… Mit szeretnétek enni ebédre?

-         Hmm… csirkét…-mondta Adam.

-         Az fini…-helyeselt Zoé.

-         Júj, akkor van egy jó ötletem. Tejszínes fokhagymás csirke. Nagyon finom, és hamar készen van.

-         Tökéletes.-mondták egyszerre.

-         Melyik fajtát csináljam? A gyorsabbat, vagy a lassabbat? Gyorsabb annyi, hogy csak megpirítom a csirkemellet, és fölöntöm szósszal, míg a hosszabb annyi, hogy megsütöm, mint a rakott krumplit.

-         Második.-vágta rá Adam.

-         A második nekem is.-mondta Zoé. Még soha sem láttam őket ennyire egyetérteni valamiben…-mosolyogtam magamban.

-         Oké. Akkor a második.- mondtam, majd hozzákezdtem az elkészítéséhez. Miután beletettem a sütőbe az ételt, Adam segített átmenni a nappaliba, és bekapcsoltuk a tv-t. Mivel nem volt semmi érdekes a tv-ben (F1 volt…) ezért interneteztem a telefonomon. Beléptem az facebookomba, majd ráírtam Matt-ra.

·         Szia -írtam rá.

·         Szia!

·         Hogy vagy? Mit reggeliztél?- kérdeztem.

·         ÉN jól vagyok… hiányzol. müzlit ettem… a kedvencedet.

·         Te is hiányzol. nemsokára megyek haza.

·         De hisz otthon vagy…

·         Nem ide… hanem oda

·         Ja… jól van. Hogy vagy? Mit csináltál eddig?

·         Jól, csak most még olyan vagyok, mint egy kisbaba… mindenhova cipelni kell. Még jó, hogy itt van Adam. Én csináltam reggelit. Tojásos szalonna volt, és pali.

·         Hmm.. az finom.-írta, majd megcsörrent az óra.

·         Lejárt az egy óra… ki kell vennem a kaját a sütőből. Szia. Szeretlek.<3 o:p="">

·         Én is szia

-         Adam. Lejárt az egy óra. Oda viszel?

-         Persze, legalább így is elrősödök.-mondta.

-         Köszi.-mondtam neki, majd egy puszit nyomtam az arcára.

Ekkor értek haza anyáék, apa egy kicsit később ért be a házba, mert ő hozta a cuccokat.

-         Gyertek, üljetek le, Em, teríts meg légy szíves, és együnk.- mondtam.

-         Jó időzítés.- mondta Em mosolyogva.

-         Hol voltatok?

-         Bevásároltunk.

-         Apa?

-         Horgásztam Tommal.

-         Mit fogtál?

-         Ott vannak a kocsiban, egy ideig halat fogunk enni.- kacsintott rám.

-         Ühüm… hát akkor jó étvágyat.- mondtam, majd elkezdtük a vasárnapi családi ebédet elfogyasztani.

***

-         Ki csinálta ezt a fincsi ebédet?- kérdezte anyu.

-         Én. Nem akarták megengedni, de miután a reggelit megcsináltam, megenyhültek… Jut eszembe… van pali.

-         Én tele vagyok.- mondta anya.

-         Én is.

-         Én is.- mondták sorban.

-         Akkor megyek, megmosom a fogam, és a szobámban leszek, ha kellek…-mondtam.

-         Rendben, pihenj csak.

-         Okés.- mondtam, azzal elindultam a szobám felé, de Adam észbe kapott (helyettem is) és segített elérni célom. Leültem az ágy szélére, és az ölembe vettem a laptopom, és bekapcsoltam, majd fölmentem facebookra. Matt is fönn volt, amire számítottam (ezért léptem be.)

·         Szia.

·         Szia. hogy vagy? Minden rendben?

·         Jól, köszönöm, épp megebédeltünk. Te?

·         Én is. Csak kegyetlenül hiányzol.

·         Van egy ötletem. Nemsokára találkozhatunk.

·         Rendben. Várlak.

·         Most megyek, hogy minél hamarabb találkozhassunk.

·         Rendben. Szia.

·         Szia<3 o:p="">

Egy kicsit ledőltem pihenni, de azonnal elnyomott az álom. Furcsa módon most nagyon élénk volt a fantáziám…

***

Megpróbáltam fölkelni, ami sikerült is, kinyitottam az ajtót, és kapaszkodva (a falba) kiléptem az ajtón, majd elkiáltottam magam. - Adam?! Segítenél egy picit?

-         Igen. –hallottam a választ lentről, majd a dübörgést a lépcsőn, majd magpillantottam Adamot. – mi az?

-   El szeretnék menni Matt-hoz… segítesz?

-   Igen.-ragyogott föl a szeme.- mit kell csinálni?

-   Rá kell venni Zoé-t arra, hogy segítsen. Amikor leraktok Matt-nél, egy órára el kellene mennetek megvenni az alibinket…

-   Oké. Zoé elintézve. -mondta, azzal lesuhant a lépcsőn. Én addig összeírtam, hogy mit kell venniük. Pár perc múlva Adam mosolyogva jött vissza.

-   Anyukáddal is megbeszéltem, hogy elmegyünk bevásárolni. És hogy téged meg addig is „tornáztatunk” a sétával…

-   Köszi.- mondtam neki egy cuppanós puszi kíséretével.

***

Fél óra múlva az ajtónk előtt álltam, és becsöngettem. Adam és Zoé már elmentek megvenni a dolgokat, amiket fölírtam. Végre kinyitotta az ajtót…

-   Szia.- mondtam.

-   Szia. Hát te? –kérdezte kitágult szemekkel.

-   Mondtam, hogy jövök…

-   Tudom, de azt gondoltam, hogy lesz itt még valaki… -mondta.

-   Ja… unokatesómék hoztak el… most veszik meg az alibinket…

-   Jó… akkor…

-   Inkább be szeretnék menni… ha nem baj.

-   Nem, dehogyis. Meddig maradsz?

-   Egy óránk van.

-   Segítsek?

-   Igen, légy szíves.- mondtam, aztán bementünk a házba, ott vad ugrálásba kezdett Szuszi. Megsimogattam, majd odafordultam Matt-hoz.- Szeretnék valamit megbeszélni veled. –mondtam.

-   Mit?- kerekedett ki a szeme megint.

-   Hogy vagy?-kérdeztem.

-   Én jól…- az „ÉN” szócskát eléggé megnyomta. –és te?

-   Elvagyok.- vontam meg a vállam.

-   Sajnálom. Ha jobban figyeltem volna…-kezdett bele.

-   Na éppen erről akarok veled beszélni. Matt. Ne hibáztasd már magad, nem tudtál volna semmit sem tenni. BALESET. Mond neked valamit ez a szó?! HA nem, akkor elmondom. A BALESET az az, amikor VÉLETLENÜL történik valami rossz. Például egy karambol, a miénk baleset volt. Egy fejbelövés az direkt volt. Ha például leesek a hintáról akkor az baleset, viszont ha lelöknek, akkor az nem az.

-   Értem, de akkor is az én hibám.

-   Matt. Kérlek.

-   Nem, Kay. Nem úgy van.

-   De. De te is tudod. Matt. Ne legyél már ilyen makacs!

-   Kay. Nem vagyok makacs, csak más oldalról látom a dolgokat.

-   Persze. De ez így rossz. Nem hibáztathatod mindig magad.

-   Nem fogom.

-   Matt ismerlek. A barátnőd vagyok. Ne adj, vagyis ne próbálj meg beadni olyan dolgokat, amiket te sem hiszel el.

-   Túl jól ismersz.

-   Még szép. Azt is tudom, hogyha ez így fog tovább menni, akkor az nem lesz jó. Ki fogsz borítani. Szeretlek, ezért nem tudom elviselni, amikor szenvedsz.

-   Tudom. –mondta, majd megcsókolt.

-   Próbáld meg elfogadni, hogy nem te vagy a hibás.- mondtam.

-   Megpróbálom. -mondta, majd megint megcsókolt.

-   Látod? Ilyen könnyű. Haladás. Dicsértem meg, majd minden mondat után megcsókoltuk egymást. Már nagyon hiányzott. Ezt tudtára is adtam.

Ding-dong.

Csöngettek, de nem foglalkoztunk vele. Tudtam, hogy Zoé-ék lesznek, de nem érdekelt. Itt vagyok szerelmem karjaiban, ajkaink egymást becézik. Mi kell még?!

-   Kayra?!- hallottam meg egy ismerős hangot, de nem az volt, akire számítottam.

Mi van?! Ő itt?! Mit keres ő itt?!

Tizenkilencedik fejezet- Unokatesók

 19. Unokatesók

Miután hazaértünk, lefeküdtem aludni, de előtte megfürödtem, amiben most is hugi segített. Nem akartam kórház szagú lenni… Jajj, de kár, hogy mindig álmos vagyok. Még csak este nyolc volt, amikor elaludtam. Reggel hatkor ébredtem, de visszaaludtam, mert nem volt senki sem ébren. Aludtam reggel 8-ig, amikor Adam fölébredt, és bekukucskált hozzám.

-         Szia. -mondtam neki, amin nagyon meglepődött.- Miben segíthetek?

-         Szia. Semmiben, csak jöttem megnézni, hogy élsz-e még.

-         Nyugi semmi bajom.

-         Jól van. Akkor elmesélheted, hogy mi történt…-kacsintott rám.

-         Igen, de nem nagyon szeretném.

-         Ugyan Kay, úgyis kiszedem belőled, ne válaszd a hosszabb utat.-mondta fejcsóválva.

-         Jajj Adam. Miért kell neked ilyen kíváncsinak lenned…

-         Cöcö… még hogy én kíváncsi… Mondd el!!! –mondta.

-         Haha. De te nem vagy kíváncsi Adi…

-         Nem, de ez érdekel.

-         Pff… gyere, ülj le mellém.- mondtam neki, majd belekezdtem a  „történtembe”. – Az úgy volt, hogy az utolsó napunkat töltöttük ott…

-         Hát neked nem az volt az utolsó…

-         Figyelj, Adam, ha mindig bele szólsz, akkor inkább hagyjuk a témát, vagy ne szólj bele. És ne beszélj ilyen hangnemben. Tudom, hogy nem szereted Matt-ot, de nem is ismered. Ismerd meg, aztán dönts.

-         Jól van, na! Csak egy aprócska megjegyzés volt. Nem kell így fölfújni a dolgot…

-         Akkor folytathatom?

-         Igen.-mondta, majd úgy tett, mintha cipzárt húzna a szájára, lakatot tenne rá, és a lakatot eldobná a levegőbe.

-         Szóval, ott tartottam, hogy: az volt az utolsó napunk, de csak ketten mentünk el, mert valamiért úgy döntöttünk, hogy Szuszi-t otthon hagyjuk. Azt hiszem, hogy Éppen Disneyland-ba készültünk, és oda semmi értelme, hogy kutyát vigyél, nem is tudom, hogy vihetsz-e. Akkor is, mint mindig, Matt vezetet, és én mellette ültem. Beszélgettünk, míg vezetett, minden úgy volt, ahogyan általában. Egy másodpercről a másikra megfordult a helyzet. Egy nagy lökést éreztem hátulról, aztán semmi… és innentől már tudod… Egy valamiben viszont biztos vagyok! Nem Matt hibája volt.

Adam fölkelt, keresett valamit az ágyon, majd mintha megtalálta volna, nem láttam, hogy mit keresett, csak akkor esett le, amikor azt a bizonyos valamit a szája felé emelte, és elfordította, levette a lakatot a szájáról, és kicipzározta. A valami, amit keresett: a képzeletbeli kulcs volt. Hát nem őrült?!- Ezért imádom. – Csak ezek után szólalt meg.

-         Szerintem is baleset volt.

-         Matt nem így gondolja. Meg van róla győződve, hogy az ő hibája.

-         Értem. Mit tudok én ez ellen tenni?!- gondolkozott hangosan.- Beszélhetek vele, ha gondolod, hátha meggondolja magát…

-         Kedves vagy, megpróbálhatod, de nem hiszem, hogy sikerülne. Túlságosan makacs…

-         Olyan, mint te?

-         Igen.

-         Hajjaj… akkor egy kis időbe fog telni, mire megpuhítom… de ugye azt tudod, hogy anyukád nem fogja kedvelni?!

-         Tudom, vele ne törődj, majd elintézem.

-         Jó reggelt.- hallottam meg egy fáradt, rekedt hangot mögülem.

-         Neked is. De most már délelőtt van inkább… -mondtam, miközben az órára pillantottam. 9:30-at mutatott.

-         A többiek?- kérdezte Adam.

-         Nincsenek itthon.

-         Ó. Anyu biztos el ment vásárolni Em-mel, apu meg horgászik? Nem vagyok biztos benne.

-         Lehet. Nem mondtak semmit. – mondta Zóé.- Miről beszélgettetek?

-         Semmiről. –vágtam rá gyorsan. Talán túl gyorsan.

-         Aham. Persze. Tollas a hátam?!

-         Nem nézlek madárnak. De komolyan. Semmi érdekes nincs abban, hogy hogy hogyan történt a baleset.

-         Ó! Kérlek, mondd el!

-         Karambol volt, senki nem tehet róla, véletlen volt.- mondta el helyettem Adam.

Zoé csak nézett rám, mintha nem is történt volna semmi.

-         Jól mondja. Majd elmesél mindent, nem akarom még egyszer elmondani. Majd később.

-         És akkor ez a Matt, vagy hogy hívják a pasid?

-         Igen, már egy ideje. – már fél éve. Egészítettem ki magamban.

-         Ideköltöztél, és rögtön lett pasid?! Nem vagy semmi… -mondta döbbenten.

-         Nem, dehogy.

-         Asszem, hogy én megyek.- mondta Adam, és elkezdett araszolni az ajtó felé.

-         Nem mész Te sehova. Mondtam, és utána nyúltam, majd visszahúztam.- Még akarok veled beszélgetni.

-         Szép, akkor Én megyek.- szólalt meg Zoé.

-         Nem, Te sem mész. –húztam őt is vissza.

-         Miről akarsz beszélgetni?- kérdezte Adam.

-         Most, hogy így szóba került a barátom, neked van-e barátnőd?- kérdeztem Adamtól.

-         Van. –mondta vigyorogva, és elindult kifelé.

Tizennyolcadik fejezet- Otthon

 18. Otthon

-         Hívtál?- kérdezte Matt az ajtóból.

-         Igen. Meg szeretnék veled beszélni pár dolgot.

-         Rendben, de lassan ideje lesz pihenned.

-         Tudom, de akkor is meg kell. És neked is kell. Ez az első dolog. Miután végeztünk a beszélgetéssel, akkor menj el aludni.

-         Rendben, ezzel nem lesz gond. Mi a következő?-kérdezte kíváncsian.

-         Kérlek, ne felejtsd el megetetni Szuszit.

-         Ezzel sincs semmi gond, kipipálva.

-         Az utolsó: Miután kipihented magad, menj haza, mert a hotelből ki fognak tenni, hogyha nem ezt teszed, és azt nem szeretném. –mondtam szerelmemnek.

-         Ne félts nem lesz semmi baj. Viszont nem megyek el semmiféleképen sem.

-         De figyelj, mindent átgondoltam már, és tudod, hogy én is azt szeretném, hogy itt maradj, de akkor sincs jobb lehetőség.

-         Nincs kocsim.-szögezte le.

-         Akkor taxi? Szívem, tényleg nincs más lehetőség. Sajnálom.

-         Rendben.- mondta szomorúan.

-         Matt ne legyél szomorú. Öt nap, és találkozunk. Szeretlek.

-         Én is.

-         Most menj pihenni, mert látom, hogy karikásak a szemeid…

-         Rendben.- mondta, majd adott egy puszit az ajkaimra.

Biztosan megbántottam… de csak ez az egy lehetőség maradt. Még hosszan gondolkoztam, majd elnyomott az álom.

Ez az öt nap is gyorsan eltelt. Főleg azért, mert körülbelül napi 16 órán keresztül aludtam, ha nem többet. Mikor fölébredtem, mindig volt mellettem valaki. Apa vagy Em. Más nem, de ki is lehetett volna, mert én magam küldtem el szerelmem.

Mint minden nap, most is körülbelül délután kettőig aludtam. Most is mellettem álltak, csak most annyiban változott meg az egész, hogy Em kezében ruhák, apuéban pedig egy tolókocsi volt. Most mi van? Nem vagyok béna… legalábbis tudtommal nem.

-         Sziasztok. –mondtam kómásan.

-         Szia.-mondták kórusban.

-         Van itt ruha, amit fölvehetsz, segítek, ha kell.-mondta hugi.

-         Vége? Hazamehetek?

-         Igen, és igen. – mondta vigyorogva Em.

-         Éljen!-ujjongtam.

-         Na, gyere.- mondta Em.- segítek fölülni.

-         Köszi. – majd nagy nehezen fölültetett, s rám adta a ruhákat. Egy laza fölsőt és egy szoknyát adott rám, amit csak meg kellett kötni, így nem szenvedtünk annyit vele. Meglepődtem, mikor észrevettem, hogy nem lógnak belőlem a csövek.

-         Mikor csőtelenítettek?-kérdeztem, mire fölnevetett.

-         Ma reggel. De föl is ébredtél, bár eléggé kómás voltál, de azt hittem, hogy emlékezni fogsz rá…-mondta, majd kinyitotta az ajtót.- Apu, gyere be segíteni.

-         Itt is vagyok. –mondta apu, majd óvatosan a hónom alá nyúlt, és a lábamra állított, s így totyogtunk el a székig. Beleültetett, majd rá terített a hátamra egy pulcsit.

-         Apu, szerintem eléggé meleg van ahhoz, hogy ne fázzak a pulcsi nélkül…

-         Az lehet, viszont az eső esik.

-         Ó… apu?

-         Igen?

-         Ugye nem vagyok mozgás sérült?- kérdeztem, mire apu úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem.

-         Nem, dehogyis.

-         Akkor minek a szék?

-         Sokat pihentél, nem mozgattad a végtagjaidat, erőtlen vagy… Elernyedtek az izmok, de majd rendbe jön, csak pár nap, és rendben leszel.

-         Jujj de jó.

-         Tedd a fejedre a pulcsit, meg a lábaidra, meg az öledbe.

-         Oké.- mondtam, majd megpróbáltam, de nem sikerült, mert megfájdult az oldalam.

-         Nem megy?

-         Nem. Nem tudok a fejem mögé nyúlni, fáj az oldalam.

-         Értem, akkor segítek.- mondta, majd az ölembe terítette a pulcsit. –indulunk.-tette még hozzá, aztán megindultunk kifelé, iszonyú sebességgel, és a víz csak úgy ömlött az arcomba. Gyorsan fölkapott, s betett az autóba, a hátsó ülésre. Em is ott ült, és az ölében egy párna volt. Apa gyorsan levette rólam a pulcsit, és száraz törölközővel takargatott be, és egy vékony takaróval is.

-         Kay, ide hajthatod a fejed, direkt azért ültem hátra, hogy elfeküdhess, és ne kelljen attól tartani, hogy leesel, mert azt nem hagyom.-mondta, én meg azonnal elfeküdtem. Hajam ugyan vizes volt, de nem zavart, kellemesen meleg volt a levegő, így nem forrt föl az agyam. Hugi kezét a fejem alá tettem, és úgy próbáltam elaludni. Még elmorogtam egy „köszi”-t, aztán csak azt hallgattam, hogy hogyan dúdolta a dalokat a rádióban. Néha én is elkezdtem dúdolni vele, de aztán elnyomott az álom.

-         Hol vagyunk?- kérdeztem egy ásítás közben.

-         Itthon. Öt perc, és haza érünk, megmosakodhatsz, és aztán megyünk a kórházba.

-         Rendben, de előtte fölhívhatom Matt-et?

-         Persze. Odaadjam a telóm?

-         Köszi.- mondtam, és már pötyögtem is Matt számát.

-         Szia Em.

-         Szia Matt, én vagyok, Kay. Itthon vagyunk, mindjárt hazaérek, de ha jól vettem ki, akkor apuékhoz megyünk, onnan pedig a kórházba. Szólok, ha van valami, jól vagyok, szeretlek. Te hogy vagy?

-         Én jól, de veled biztos, hogy minden rendben? Biztos, hogy nem vagy rosszul?

-         Matt, ismersz. Strapabíró vagyok.

-         Igen tudom. Az én csajom vagy.-mondta büszkén.

-         Igen. Tudom. Szeretlek. Most le kell tennem.

-         Én is szeretlek. A kórházban találkozunk.

-         Rendben.- mondtam, majd letettem a telefont.

-         Megérkeztünk. -mondta Em.

-         Végre.

-         Gyere, segítek kiszállni.- mondta apu.

-         Köszi.

Kiszálltunk, aztán Em-mel betámolyogtunk a házba, miközben apu a bőröndöket hozta utánunk.

-         Sziasztok!- kiáltotta Em.

-         Sziasztok.- mondta anyu a konyhából kijőve. – Kay, jól vagy? Mi történt? Matt hol van? Jól van?

-         Anyu, majd elmondom, de most szeretnék letusolni. A többiek hol vannak?

-         Itt vagyunk.- mondta Adam és Zoé egyszerre.

-         Hát ti meg hol voltatok?

-         Éppen egy meccset játszottunk, amit természetesen én nyertem meg.- mondta Adam.

-         Jajj de nagy az arca valakinek, de ráadásul úgy, hogy az egész nem is igaz. Döntetlen lett, azaz senki nem nyert. Sajnálom, hogy nem bírja el az arcod, és ezért hazudnod kell…-vágott vissza Zoé.

-         Jajj és még ti vigyáztatok anyura?!

-         Igen, de nem hagyta… -mondta Adam.

-         Ebben az egy dologban nem hazudik.-mondta Zoé.

-         Még hogy ÉN hazudni?!- tettette a sértődöttet Adam.

-         Ugyan már öcsi, mindenki ismer, ne itt próbáld ezt előadni. – világosírotta föl Zoé.

-         Igaz, de te sem panaszkodhatsz, te is szoktál hazudni.- vágott vissza Adam.

-         Ez nem igaz. Én csak… én csak nem mindig mondom el az igazat.

-         Igen, ez pontosan a HAZUGSÁG…- ugratta Adam.

-         Khm… nem akar valaki velünk is foglalkozni?-kérdeztem.

-         Ja… de.-mondta Adam.- Gyere csak, had öleljelek meg…

-         Nem tudok járni…

-         Jajj majd megtanítalak…

-         Köszi Adam, de nem kérek a szolgáltatásaidból…

-         Ó… Milyen kis gonosz lettél…- mondta tettetett sértődöttséggel.

-         Ez van, ezt kell szeretni.- mondtam neki 32 fogas mosollyal.

-         Menjél már…- vigyorgott vissza.

-         Tényleg… haladjunk, nem akarok sok időt a kórházban tölteni…

-         Jól van.-mondta Adam, majd fölkapott, és elindult velem a fürdőszoba felé. Utánunk jött Em is. Majd lerakott a fürdőszobába, és már ki is ment. Em megengedte a vizet, és segített megfürödni, és fölöltözni is. Ezek után elmentünk a kórházba, ahol találkoztunk Matt-tal. Egy óra múlva már haza is engedtek, de csak azzal a feltétellel, hogy minden nap tornáztatom a lábaimat, és a kezeimet. Ezután apa hazavitt, azzal az indokkal, hogy egy hétig szeretne figyelni rám, aztán elvisz Matt-hoz, csak azon az egy héten keresztül hadd legyek náluk. Belementem, így legalább Zoé-ékkal is tudok beszélgetni. Aztán elbúcsúztam Matt-tól, és hazamentünk.

Tizenhetedik fejezet- Emlékek

 17. Emlékek

Kay szemszöge

Matt még kérdezett tőlem valamit, de már nem tudtam megnyugtatni, mert minden elsötétült. Előtte ugyan éreztem egy kis fájdalmat az oldalamban, de miután minden elsötétült, már a fájdalmat sem éreztem. Semmit sem érzékeltem magam körül. Sem zajokat, sem fényeket nem hallottam; láttam. Nagyon kiborító volt.

Még a fájdalom sem volt, ami jelezné, hogy élek. Talán már nem élek. Előfordulhat. Hmm… Vajon szerelmemmel mi lehet? Ő jobban volt, amikor elmerültem a sötétségben. Talán nincs semmi baj, és csak beütötte a fejét, de lehet, hogy ő is sötétségben van, mint én. Remélem, hogy él. Ha nem, nem is tudom, hogy mi lenne velem. -szontyolodtam el.- Már a sírás határán voltam, ha egyáltalán lehet sírni ilyen állapotban, amikor elemi erővel sújtott le rám a fáradtság.

 Fáradtság?! Az Isten szerelmére; nem is biztos, hogy élek, és én fáradt vagyok?! Hozom a formám.-gondoltam gúnyosan.- Majd ’elaludtam’. Ez a legjobb kifejezés erre. Mi mást mondhatnék. Csak voltam. Semmi. Egy idő múlva valami megváltozott. Nem is tudom, hogy mennyi idő telhetett el. Nekem vagy 1000 évnek tűnk. Szomorú voltam. Csak arra tudtam gondolni, hogy meghaltam. Nem látom soha a szeretteimet. Aztán megint elmerültem. Megint egy körülbelül ugyan annyi idő múlva képek jelentek meg előttem.

Az első egy kislányról szólt. Nagyon pöttöm volt. Lehetett olyan három éves. Ott állt a tükör előtt, és illegette-billegette magát a tükörben… Kezében egy játék baba pihent. Azt játszhatta, hogy ő az anyukája, de nem nagyon csinált semmit vele. Csak fogta. Aztán hirtelen ötlettől elszaladt egy szobába. Ott egy másik kislányt pillantottam meg. Ő is játszott, csak az ő kezében plüss, és műanyag állatok voltak. Nagyon ismerősek voltak nekem ezek a kislányok. Gondolkoztam egy olyan két perce, mire rájöttem, hogy ezek MI vagyunk. Zoé és én. Zoé kezében ott a baba, az enyémben pedig az állatok.

Jajj Istenem! Hiszen most jöttek volna meglátogatni minket Adammal! Az sem biztos, hogy láthatom már őket! Mi lesz most velem?!- gondolkozni sem volt időm, mert ez a kép eltűnt, és egy másik jött. Közben én kiabáltam torkom szakattából, hogy:

- Ne!! Ne!!!! NEEE!!! Csak még egy kicsit maradjon!!!!!!- nem is tudom, hogy kihez szóltam, de mintha nem is hallgatott volna rám, vagy mintha nem is hallott volna meg. Jött a következő kép. Én meg összeomlottam.

A következő képen egy nő pihent egy ágyon. Nagy dudorodó hasát láttam csak, majd azt hallottam, hogy kiabál. Biztosan nagy fájdalmai voltak, ugyanis most szült. Annyira furcsa volt ez a „kép” is. Ugyanis nem láttam a nő arcát, de Ő is ismerős volt. -Mire jók ezek a képek?!- erre nem kaptam választ, csak folytatódott a ”történet”, ott, ahol abbamaradt. Majd egyszer csak megszületett a kisbaba. A doki fölkiáltott örömében:

- Itt van a jövevény! Kislány!! Egészséges KISLÁNY!!!!

Mindenki boldog volt. Ilyet is régen láttam… A kisbabát odaadták az anyukájának, aki a könnyeivel küzdött, majd egy kis barna hajú csajszi rontott be a szobába. Olyan egy-két éves körül lehetett. Majd egy fél perccel később az apukája is odaért:

- Kislányom! Ne rohanj annyira. Anyunak kell egy kis pihenés, és Emily is fáradt.-mondta.

DE a kislány nem ment ki. Éppen ellenkezőleg. Fölmászott „anyu” mellé az ágyra, és megsimogatta a kisbaba arcát.-Aww… Milyen édes! Ilyen kicsi, de mégis milyen kedves a testvérével!- gondoltam. Majd a kislány is megszólalt.

- Eminyi isz fájadt.-jelentette ki.

Erre mindenki elnevette magát. Csak ekkor jöttem rá, hogy ez is egy az emlékeim közül. Hogy hogy jöttem rá? Csak egy okból kifolyólag: amikor kicsi voltam, mindig Eminyinek szólítottam Em-et. Aztán, mikor már értelmesen beszéltem, ki tudtam mondani, hogy Emily, de addig Eminyi volt. Csak arra figyelt föl. Mindenkinek úgy kellett szólítania, mert ha a rendes nevét mondták, akkor kijavítottam őket. Viszont ha még így is azt mondták, hogy Emily, akkor nagyon szúrósan néztem le rájuk. Mikor kicsi voltam, nem beszéltem sokat. Anyu egyszer azt mondta, hogy:

- Nem is kell neked olyan sokat beszélned… A szemeid is elég beszédesek.

Ezzel arra célzott, hogy nagyon csúnyán tudtam nézni, ha kellett, akármit ki tudtam fejezni a nézésemmel. Majd ez a kép is eltűnt, és jött a következő.

Ez így ment tovább addig, míg minden fontos emlékemet meg nem mutattam magamnak. Mindegyiknek csak a végén eszméltem rá, hogy az az én egyik emlékem, nem pedig valami más.

A legutolsóban ez történt:

Ültem egy autóban, és mellettem ült egy fiú. Beszélgettünk, majd hirtelen csak azt veszem észre, hogy a fiúnak elhalványodik a körvonala, majd ráfókuszálok, s felismerem Matt-et. Majd eltűnik minden.

Miután ez a kép is eltűnt, kezdtem érezni valamit. Nem is kis valamit… Kezdtem érezni a fájdalmat. A fájdalom kegyetlen volt, és csak erősödött, és erősödött. Már a légvétel is kínokat okozott. Hát most már biztos, hogy nem haltam meg. A halál nem ilyen fájdalmas. A lényeg mondjuk az, hogy élek. Akármilyen formában is, de élek! Láthatom még a szeretteimet.-gondoltam, és próbáltam kinyitni a szemem. Nem sikerült. Na még egyszer! Még mindig nem. Mi a baj? Miért nem tudom kinyitni a szemem? Utolsó próba… Végre sikerült. Csak néztem, és nem láttam semmit. Egy kis időbe telt, mire a szemem megszokta a világosságot. Mióta lehettem a sötétben? Szemem nem adta föl, és ennek eredménye, hogy nem sokkal az „ébredésem” után már rá is tudtam fókuszálni az előttem lévő emberre. Nagy meglepetésemre Em volt az, aki mellettem állt, és a kezemet szorongatja. Vettem egy mély levegőt, ami nem volt valami okos dolog, mert most még jobban fájt az oldalam, majd megszólaltam:

-         Szia. –mondtam nehezen. Egy kicsit rekedt volt a hangom. Talán azért, mert régen beszéltem? Nem az nem lehet. Vagy mégis?

-         Szia Kay. Végre fölébredtél.

-         Bocsi, de hol vagyok?

-         Franciaországban.

-         Mi történt?

-         Nem tudom. Megsérültél. Eltört a bordád, és meg kellett műteni.

-         Jajj… érzem.-mondtam nyögve.

-         Mikor mehetek haza?- kérdeztem nyafogva.

-         Nem tudom. Remélem, hogy minél hamarabb. Nagyon megijesztettél.

-         Anya hol van, és apa? Matt?- záporoztak kérdéseim.

-         Anya nincs itt. Mikor megtudta, hogy mi történt, elájult, és otthon kellett maradnia.

-         Egyedül hagytátok?

-         Nem dehogyis. Zoé-ék ott vannak vele.

-         Apa?

-         Ő kinn ül a várakozóban.

-         Matt?

-         Ő is.

-         Jól van.

-         Igen. Ő megúszta.-mondta Em. Hangjában teli gyűlölettel.

-         Em. Ezt nem mondod komolyan?!- kérdeztem vidáman.

-         De.-mondta még mindig ellenségesen.

-         Mi a baj?

-         Semmi.

-         Behívod?

-         Persze, csak előtte szeretnék egy kicsit beszélgetni veled.

-         Persze. Mondd csak.

-         Hogy vagy? Fáj az oldalad?

-         Igen fáj, de a körülményekhez képest jól. Levegőt venni még nehézkes, de lassan megszokom.

-         Hát ezt jól megcsinálta!-dühöngött Em, de olyan halkan mondta, hogy szerintem nem akarta, hogy én is meghalljam.

-         Ácsi, ácsi. Te most kire is vagy mérges?- volt egy tippem, de ha az beigazolódik, akkor itt robbanok fel.

-         Nem lényeges.

-         Mondd akkor, ha már elkezdted.

-         Rendben, de előre figyelmeztetlek, hogy Te akartad.

-         Mondd csak.

-         Arra gondoltam, hogy Matt ezt szépen elintézte. Te itt fekszel, törött bordával, majdnem lyukas tüdővel, ő pedig, aki a balesetet okozta, még egy agyrázkódással sem rendelkezik.-hadarta dühösen.

-         Micsoda?! Te Matt-ot hibáztatod emiatt a baleset miatt?! Komolyan Emily észnél vagy?! Hogy lehetsz ilyen?! Nem ilyennek ismertelek.-mondtam, csaknem kiabáltam vele. (nem volt valami kellemes érzés, mivel még sosem kiabáltam vele, és mivel fáj a tüdőm.)

-         Tudom, bocsánat. Nem is gondoltam komolyan, csak mérges vagyok.-mondta szomorúan, megtörten.

-         Elhiszem. Gyere ide.-mondtam, majd megöleltem.- Em, behívod Matt-ot? Szeretnék vele is beszélgetni…

-         Persze.

-         Köszi.-mondtam. Még mindig mérges voltam Em-re, de enyhült, amikor megmondta, hogy nem gondolta így.

Miután Em kiment, körülbelül egy perc telt el és Matt be is jött.

-         Szia!-mondtam boldogan.

-         Szia.-mondta elhalóan.

-         Mi a baj?- tettem fel a kézenfekvő kérdést. Vajon mi baj történt?

-         Semmi… Azon kívül, hogy majdnem meghaltál, semmi.-mondta meggyötörten.

-         Matt. Nem haltam meg.-emlékeztettem.- Semmi bajom.-tettem hozzá… talán egy kicsit túlzás, de akkor is. Nem haltam meg. Hogy gondolhat ilyet?

-         Semmi bajod?! Kay! Majdnem megöltelek! Miattam alig kapsz levegőt és a bordád is törött. Mellesleg nem kis fájdalmaid vannak.

-         Matt, drágám. Ez nem a te hibád.- mondtam kedvesen.- Az egész egy baleset volt. Senki sem tehet az egészről. Ne hibáztasd magad!

-         Aham…-mondta elenségesen.- Ezt a szüleidnek add be, ne nekem. Én tudom, hogy mi történt, én vezettem, az isten szerelmére! Ha jobban figyelek, akkor az egész nem történik meg. Ez az én hibám. Ne próbálj meggyőzni, hogy nem!-mondta fancsali képpel.

-         Ezt nem hiszem el. Matt, NEM TE TEHETSZ ERRŐL!- mondtam minden szót kihangsúlyozva.

-         Ha te mondod…- mondta megtörten. Nem hiszi el. Még sokszor le fogjuk zavarni ezt a beszélgetést…

-         Gyere ide.-kértem szépen.

-         Itt vagyok.- jött mellém, majd megfogta a kezem, s leguggolt, hogy a fejünk egy vonalba legyen. Akartam adni neki egy csókot, de akárhogy erőlködtem, nem moccantam meg. Fránya kábelek…

-         Adj egy csókot.-kértem meg.

Egy pillanat múlva ajkaimon éreztem ajkait, finoman, lágyan csókolt. Féltően. Aztán kopogásra lettem figyelmes.

-         Szabad.- mondtam a tőlem telhető leghangosabban.

-         Szia Kicsim. -jelent meg az ajtóban apu.

-         Szia apa.- mondtam, és Matt már el is ment, azaz ki ment, hogy tudjak apuval beszélgetni. Én ezt csak egy fájdalmas fintorral díjaztam, majd apuhoz fordultam.- Apu.

-         Igen?

-         Mióta nem voltam magamnál?

-         Ő… körülbelül kettő napja, de lehet, hogy több…

-         Mikor jöttetek?

-         Tegnap este. Miután megtudtuk, hogy mi történt, anyádat elvittük a kórházba, Em összepakolt, és egy fiú segített neki –Riley.- aztán olyan egy óra múlva odaértek hozzánk, majd fölhívtuk Zoé-ékat, és vártunk négy órát, majd elindultunk, és egy olyan kettő és fél óra múlva ide is értünk. Tehát olyan 7 és ½ órával azután értünk ide, hogy az egészről tudomást szereztünk. Aztán elmentünk a Hotelba aludni, és most itt vagyunk veled. – hotelba… Hotelba… Hotel?! Úristen… Hotel… Szuszi… Kaja… ki etette meg?

-         Apu! Ki etette meg Szuszi-t?

-         Nem tudom. Nagy valószínűséggel senki, de lehet, hogy Matt hazaugrott, és megetette, de erre kevés lehetőséget látok, mert egész végig itt volt melletted. Nem hagyott itt felügyelet nélkül… Szegény fiú… Saját magát hibáztatja a történtek miatt… Pedig mindenki mondta, hogy nem ő a hibás, de nem halllgat ránk… Em nem szólt semmit, ő csak hümmögött… Nagyon haragszik Matt-ra, hogy nem vigyázott rád, Remélem, hogy te meg tudod győzni Matt-et arról, hogy nem ő a hibás.

-         Aj… Próbáltam apu, de nem hallgat rám… ellenkezik… eldöntötte, hogy az ő hibája, és nagyon makacs… ha valamit a fejébe vesz, akkor azt nagyon nehéz meghiúsítani, vagy lehetetlen… Nem tudom, hogy mi lesz…

-         Igen. Olyan makacs, mint te, bár szerintem te makacsabb vagy. Remélem, hogy sikerrel jársz majd. Nagyon rossz volt látni, ahogy szenved.

-         Ehm… azt mondtad, hogy egész végig itt ült?

-         Igen.

-         Akkor küldd el a Hotelba aludni, biztos, hogy fáradt.

-         Rendben.

-         És ti is menjetek el pihenni.

-         De nem vagyunk fáradtak…

-         De én az vagyok…-mondtam mosolyogva, ásítás közepette…- bocsánat.

-         Ugyan semmiség.  Pihenj csak.

-         Meddig maradok még itt?

-         Azt mondták, hogy még 5 nap, és elvihetünk, de otthon is be kell vinni a kórházba, és majd ott eldöntik, hogy mi lesz veled…

-         Rendben… Akkor mondd meg Matt-nak, hogy… Inkább küldd be légy szíves.

-         Oké. –mondta, majd egy puszit nyomott a homlokomra, s kiment.