Tizennyolcadik fejezet- Otthon

 18. Otthon

-         Hívtál?- kérdezte Matt az ajtóból.

-         Igen. Meg szeretnék veled beszélni pár dolgot.

-         Rendben, de lassan ideje lesz pihenned.

-         Tudom, de akkor is meg kell. És neked is kell. Ez az első dolog. Miután végeztünk a beszélgetéssel, akkor menj el aludni.

-         Rendben, ezzel nem lesz gond. Mi a következő?-kérdezte kíváncsian.

-         Kérlek, ne felejtsd el megetetni Szuszit.

-         Ezzel sincs semmi gond, kipipálva.

-         Az utolsó: Miután kipihented magad, menj haza, mert a hotelből ki fognak tenni, hogyha nem ezt teszed, és azt nem szeretném. –mondtam szerelmemnek.

-         Ne félts nem lesz semmi baj. Viszont nem megyek el semmiféleképen sem.

-         De figyelj, mindent átgondoltam már, és tudod, hogy én is azt szeretném, hogy itt maradj, de akkor sincs jobb lehetőség.

-         Nincs kocsim.-szögezte le.

-         Akkor taxi? Szívem, tényleg nincs más lehetőség. Sajnálom.

-         Rendben.- mondta szomorúan.

-         Matt ne legyél szomorú. Öt nap, és találkozunk. Szeretlek.

-         Én is.

-         Most menj pihenni, mert látom, hogy karikásak a szemeid…

-         Rendben.- mondta, majd adott egy puszit az ajkaimra.

Biztosan megbántottam… de csak ez az egy lehetőség maradt. Még hosszan gondolkoztam, majd elnyomott az álom.

Ez az öt nap is gyorsan eltelt. Főleg azért, mert körülbelül napi 16 órán keresztül aludtam, ha nem többet. Mikor fölébredtem, mindig volt mellettem valaki. Apa vagy Em. Más nem, de ki is lehetett volna, mert én magam küldtem el szerelmem.

Mint minden nap, most is körülbelül délután kettőig aludtam. Most is mellettem álltak, csak most annyiban változott meg az egész, hogy Em kezében ruhák, apuéban pedig egy tolókocsi volt. Most mi van? Nem vagyok béna… legalábbis tudtommal nem.

-         Sziasztok. –mondtam kómásan.

-         Szia.-mondták kórusban.

-         Van itt ruha, amit fölvehetsz, segítek, ha kell.-mondta hugi.

-         Vége? Hazamehetek?

-         Igen, és igen. – mondta vigyorogva Em.

-         Éljen!-ujjongtam.

-         Na, gyere.- mondta Em.- segítek fölülni.

-         Köszi. – majd nagy nehezen fölültetett, s rám adta a ruhákat. Egy laza fölsőt és egy szoknyát adott rám, amit csak meg kellett kötni, így nem szenvedtünk annyit vele. Meglepődtem, mikor észrevettem, hogy nem lógnak belőlem a csövek.

-         Mikor csőtelenítettek?-kérdeztem, mire fölnevetett.

-         Ma reggel. De föl is ébredtél, bár eléggé kómás voltál, de azt hittem, hogy emlékezni fogsz rá…-mondta, majd kinyitotta az ajtót.- Apu, gyere be segíteni.

-         Itt is vagyok. –mondta apu, majd óvatosan a hónom alá nyúlt, és a lábamra állított, s így totyogtunk el a székig. Beleültetett, majd rá terített a hátamra egy pulcsit.

-         Apu, szerintem eléggé meleg van ahhoz, hogy ne fázzak a pulcsi nélkül…

-         Az lehet, viszont az eső esik.

-         Ó… apu?

-         Igen?

-         Ugye nem vagyok mozgás sérült?- kérdeztem, mire apu úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem.

-         Nem, dehogyis.

-         Akkor minek a szék?

-         Sokat pihentél, nem mozgattad a végtagjaidat, erőtlen vagy… Elernyedtek az izmok, de majd rendbe jön, csak pár nap, és rendben leszel.

-         Jujj de jó.

-         Tedd a fejedre a pulcsit, meg a lábaidra, meg az öledbe.

-         Oké.- mondtam, majd megpróbáltam, de nem sikerült, mert megfájdult az oldalam.

-         Nem megy?

-         Nem. Nem tudok a fejem mögé nyúlni, fáj az oldalam.

-         Értem, akkor segítek.- mondta, majd az ölembe terítette a pulcsit. –indulunk.-tette még hozzá, aztán megindultunk kifelé, iszonyú sebességgel, és a víz csak úgy ömlött az arcomba. Gyorsan fölkapott, s betett az autóba, a hátsó ülésre. Em is ott ült, és az ölében egy párna volt. Apa gyorsan levette rólam a pulcsit, és száraz törölközővel takargatott be, és egy vékony takaróval is.

-         Kay, ide hajthatod a fejed, direkt azért ültem hátra, hogy elfeküdhess, és ne kelljen attól tartani, hogy leesel, mert azt nem hagyom.-mondta, én meg azonnal elfeküdtem. Hajam ugyan vizes volt, de nem zavart, kellemesen meleg volt a levegő, így nem forrt föl az agyam. Hugi kezét a fejem alá tettem, és úgy próbáltam elaludni. Még elmorogtam egy „köszi”-t, aztán csak azt hallgattam, hogy hogyan dúdolta a dalokat a rádióban. Néha én is elkezdtem dúdolni vele, de aztán elnyomott az álom.

-         Hol vagyunk?- kérdeztem egy ásítás közben.

-         Itthon. Öt perc, és haza érünk, megmosakodhatsz, és aztán megyünk a kórházba.

-         Rendben, de előtte fölhívhatom Matt-et?

-         Persze. Odaadjam a telóm?

-         Köszi.- mondtam, és már pötyögtem is Matt számát.

-         Szia Em.

-         Szia Matt, én vagyok, Kay. Itthon vagyunk, mindjárt hazaérek, de ha jól vettem ki, akkor apuékhoz megyünk, onnan pedig a kórházba. Szólok, ha van valami, jól vagyok, szeretlek. Te hogy vagy?

-         Én jól, de veled biztos, hogy minden rendben? Biztos, hogy nem vagy rosszul?

-         Matt, ismersz. Strapabíró vagyok.

-         Igen tudom. Az én csajom vagy.-mondta büszkén.

-         Igen. Tudom. Szeretlek. Most le kell tennem.

-         Én is szeretlek. A kórházban találkozunk.

-         Rendben.- mondtam, majd letettem a telefont.

-         Megérkeztünk. -mondta Em.

-         Végre.

-         Gyere, segítek kiszállni.- mondta apu.

-         Köszi.

Kiszálltunk, aztán Em-mel betámolyogtunk a házba, miközben apu a bőröndöket hozta utánunk.

-         Sziasztok!- kiáltotta Em.

-         Sziasztok.- mondta anyu a konyhából kijőve. – Kay, jól vagy? Mi történt? Matt hol van? Jól van?

-         Anyu, majd elmondom, de most szeretnék letusolni. A többiek hol vannak?

-         Itt vagyunk.- mondta Adam és Zoé egyszerre.

-         Hát ti meg hol voltatok?

-         Éppen egy meccset játszottunk, amit természetesen én nyertem meg.- mondta Adam.

-         Jajj de nagy az arca valakinek, de ráadásul úgy, hogy az egész nem is igaz. Döntetlen lett, azaz senki nem nyert. Sajnálom, hogy nem bírja el az arcod, és ezért hazudnod kell…-vágott vissza Zoé.

-         Jajj és még ti vigyáztatok anyura?!

-         Igen, de nem hagyta… -mondta Adam.

-         Ebben az egy dologban nem hazudik.-mondta Zoé.

-         Még hogy ÉN hazudni?!- tettette a sértődöttet Adam.

-         Ugyan már öcsi, mindenki ismer, ne itt próbáld ezt előadni. – világosírotta föl Zoé.

-         Igaz, de te sem panaszkodhatsz, te is szoktál hazudni.- vágott vissza Adam.

-         Ez nem igaz. Én csak… én csak nem mindig mondom el az igazat.

-         Igen, ez pontosan a HAZUGSÁG…- ugratta Adam.

-         Khm… nem akar valaki velünk is foglalkozni?-kérdeztem.

-         Ja… de.-mondta Adam.- Gyere csak, had öleljelek meg…

-         Nem tudok járni…

-         Jajj majd megtanítalak…

-         Köszi Adam, de nem kérek a szolgáltatásaidból…

-         Ó… Milyen kis gonosz lettél…- mondta tettetett sértődöttséggel.

-         Ez van, ezt kell szeretni.- mondtam neki 32 fogas mosollyal.

-         Menjél már…- vigyorgott vissza.

-         Tényleg… haladjunk, nem akarok sok időt a kórházban tölteni…

-         Jól van.-mondta Adam, majd fölkapott, és elindult velem a fürdőszoba felé. Utánunk jött Em is. Majd lerakott a fürdőszobába, és már ki is ment. Em megengedte a vizet, és segített megfürödni, és fölöltözni is. Ezek után elmentünk a kórházba, ahol találkoztunk Matt-tal. Egy óra múlva már haza is engedtek, de csak azzal a feltétellel, hogy minden nap tornáztatom a lábaimat, és a kezeimet. Ezután apa hazavitt, azzal az indokkal, hogy egy hétig szeretne figyelni rám, aztán elvisz Matt-hoz, csak azon az egy héten keresztül hadd legyek náluk. Belementem, így legalább Zoé-ékkal is tudok beszélgetni. Aztán elbúcsúztam Matt-tól, és hazamentünk.