Tizenkilencedik fejezet- Unokatesók

 19. Unokatesók

Miután hazaértünk, lefeküdtem aludni, de előtte megfürödtem, amiben most is hugi segített. Nem akartam kórház szagú lenni… Jajj, de kár, hogy mindig álmos vagyok. Még csak este nyolc volt, amikor elaludtam. Reggel hatkor ébredtem, de visszaaludtam, mert nem volt senki sem ébren. Aludtam reggel 8-ig, amikor Adam fölébredt, és bekukucskált hozzám.

-         Szia. -mondtam neki, amin nagyon meglepődött.- Miben segíthetek?

-         Szia. Semmiben, csak jöttem megnézni, hogy élsz-e még.

-         Nyugi semmi bajom.

-         Jól van. Akkor elmesélheted, hogy mi történt…-kacsintott rám.

-         Igen, de nem nagyon szeretném.

-         Ugyan Kay, úgyis kiszedem belőled, ne válaszd a hosszabb utat.-mondta fejcsóválva.

-         Jajj Adam. Miért kell neked ilyen kíváncsinak lenned…

-         Cöcö… még hogy én kíváncsi… Mondd el!!! –mondta.

-         Haha. De te nem vagy kíváncsi Adi…

-         Nem, de ez érdekel.

-         Pff… gyere, ülj le mellém.- mondtam neki, majd belekezdtem a  „történtembe”. – Az úgy volt, hogy az utolsó napunkat töltöttük ott…

-         Hát neked nem az volt az utolsó…

-         Figyelj, Adam, ha mindig bele szólsz, akkor inkább hagyjuk a témát, vagy ne szólj bele. És ne beszélj ilyen hangnemben. Tudom, hogy nem szereted Matt-ot, de nem is ismered. Ismerd meg, aztán dönts.

-         Jól van, na! Csak egy aprócska megjegyzés volt. Nem kell így fölfújni a dolgot…

-         Akkor folytathatom?

-         Igen.-mondta, majd úgy tett, mintha cipzárt húzna a szájára, lakatot tenne rá, és a lakatot eldobná a levegőbe.

-         Szóval, ott tartottam, hogy: az volt az utolsó napunk, de csak ketten mentünk el, mert valamiért úgy döntöttünk, hogy Szuszi-t otthon hagyjuk. Azt hiszem, hogy Éppen Disneyland-ba készültünk, és oda semmi értelme, hogy kutyát vigyél, nem is tudom, hogy vihetsz-e. Akkor is, mint mindig, Matt vezetet, és én mellette ültem. Beszélgettünk, míg vezetett, minden úgy volt, ahogyan általában. Egy másodpercről a másikra megfordult a helyzet. Egy nagy lökést éreztem hátulról, aztán semmi… és innentől már tudod… Egy valamiben viszont biztos vagyok! Nem Matt hibája volt.

Adam fölkelt, keresett valamit az ágyon, majd mintha megtalálta volna, nem láttam, hogy mit keresett, csak akkor esett le, amikor azt a bizonyos valamit a szája felé emelte, és elfordította, levette a lakatot a szájáról, és kicipzározta. A valami, amit keresett: a képzeletbeli kulcs volt. Hát nem őrült?!- Ezért imádom. – Csak ezek után szólalt meg.

-         Szerintem is baleset volt.

-         Matt nem így gondolja. Meg van róla győződve, hogy az ő hibája.

-         Értem. Mit tudok én ez ellen tenni?!- gondolkozott hangosan.- Beszélhetek vele, ha gondolod, hátha meggondolja magát…

-         Kedves vagy, megpróbálhatod, de nem hiszem, hogy sikerülne. Túlságosan makacs…

-         Olyan, mint te?

-         Igen.

-         Hajjaj… akkor egy kis időbe fog telni, mire megpuhítom… de ugye azt tudod, hogy anyukád nem fogja kedvelni?!

-         Tudom, vele ne törődj, majd elintézem.

-         Jó reggelt.- hallottam meg egy fáradt, rekedt hangot mögülem.

-         Neked is. De most már délelőtt van inkább… -mondtam, miközben az órára pillantottam. 9:30-at mutatott.

-         A többiek?- kérdezte Adam.

-         Nincsenek itthon.

-         Ó. Anyu biztos el ment vásárolni Em-mel, apu meg horgászik? Nem vagyok biztos benne.

-         Lehet. Nem mondtak semmit. – mondta Zóé.- Miről beszélgettetek?

-         Semmiről. –vágtam rá gyorsan. Talán túl gyorsan.

-         Aham. Persze. Tollas a hátam?!

-         Nem nézlek madárnak. De komolyan. Semmi érdekes nincs abban, hogy hogy hogyan történt a baleset.

-         Ó! Kérlek, mondd el!

-         Karambol volt, senki nem tehet róla, véletlen volt.- mondta el helyettem Adam.

Zoé csak nézett rám, mintha nem is történt volna semmi.

-         Jól mondja. Majd elmesél mindent, nem akarom még egyszer elmondani. Majd később.

-         És akkor ez a Matt, vagy hogy hívják a pasid?

-         Igen, már egy ideje. – már fél éve. Egészítettem ki magamban.

-         Ideköltöztél, és rögtön lett pasid?! Nem vagy semmi… -mondta döbbenten.

-         Nem, dehogy.

-         Asszem, hogy én megyek.- mondta Adam, és elkezdett araszolni az ajtó felé.

-         Nem mész Te sehova. Mondtam, és utána nyúltam, majd visszahúztam.- Még akarok veled beszélgetni.

-         Szép, akkor Én megyek.- szólalt meg Zoé.

-         Nem, Te sem mész. –húztam őt is vissza.

-         Miről akarsz beszélgetni?- kérdezte Adam.

-         Most, hogy így szóba került a barátom, neked van-e barátnőd?- kérdeztem Adamtól.

-         Van. –mondta vigyorogva, és elindult kifelé.