Tizenhetedik fejezet- Emlékek

 17. Emlékek

Kay szemszöge

Matt még kérdezett tőlem valamit, de már nem tudtam megnyugtatni, mert minden elsötétült. Előtte ugyan éreztem egy kis fájdalmat az oldalamban, de miután minden elsötétült, már a fájdalmat sem éreztem. Semmit sem érzékeltem magam körül. Sem zajokat, sem fényeket nem hallottam; láttam. Nagyon kiborító volt.

Még a fájdalom sem volt, ami jelezné, hogy élek. Talán már nem élek. Előfordulhat. Hmm… Vajon szerelmemmel mi lehet? Ő jobban volt, amikor elmerültem a sötétségben. Talán nincs semmi baj, és csak beütötte a fejét, de lehet, hogy ő is sötétségben van, mint én. Remélem, hogy él. Ha nem, nem is tudom, hogy mi lenne velem. -szontyolodtam el.- Már a sírás határán voltam, ha egyáltalán lehet sírni ilyen állapotban, amikor elemi erővel sújtott le rám a fáradtság.

 Fáradtság?! Az Isten szerelmére; nem is biztos, hogy élek, és én fáradt vagyok?! Hozom a formám.-gondoltam gúnyosan.- Majd ’elaludtam’. Ez a legjobb kifejezés erre. Mi mást mondhatnék. Csak voltam. Semmi. Egy idő múlva valami megváltozott. Nem is tudom, hogy mennyi idő telhetett el. Nekem vagy 1000 évnek tűnk. Szomorú voltam. Csak arra tudtam gondolni, hogy meghaltam. Nem látom soha a szeretteimet. Aztán megint elmerültem. Megint egy körülbelül ugyan annyi idő múlva képek jelentek meg előttem.

Az első egy kislányról szólt. Nagyon pöttöm volt. Lehetett olyan három éves. Ott állt a tükör előtt, és illegette-billegette magát a tükörben… Kezében egy játék baba pihent. Azt játszhatta, hogy ő az anyukája, de nem nagyon csinált semmit vele. Csak fogta. Aztán hirtelen ötlettől elszaladt egy szobába. Ott egy másik kislányt pillantottam meg. Ő is játszott, csak az ő kezében plüss, és műanyag állatok voltak. Nagyon ismerősek voltak nekem ezek a kislányok. Gondolkoztam egy olyan két perce, mire rájöttem, hogy ezek MI vagyunk. Zoé és én. Zoé kezében ott a baba, az enyémben pedig az állatok.

Jajj Istenem! Hiszen most jöttek volna meglátogatni minket Adammal! Az sem biztos, hogy láthatom már őket! Mi lesz most velem?!- gondolkozni sem volt időm, mert ez a kép eltűnt, és egy másik jött. Közben én kiabáltam torkom szakattából, hogy:

- Ne!! Ne!!!! NEEE!!! Csak még egy kicsit maradjon!!!!!!- nem is tudom, hogy kihez szóltam, de mintha nem is hallgatott volna rám, vagy mintha nem is hallott volna meg. Jött a következő kép. Én meg összeomlottam.

A következő képen egy nő pihent egy ágyon. Nagy dudorodó hasát láttam csak, majd azt hallottam, hogy kiabál. Biztosan nagy fájdalmai voltak, ugyanis most szült. Annyira furcsa volt ez a „kép” is. Ugyanis nem láttam a nő arcát, de Ő is ismerős volt. -Mire jók ezek a képek?!- erre nem kaptam választ, csak folytatódott a ”történet”, ott, ahol abbamaradt. Majd egyszer csak megszületett a kisbaba. A doki fölkiáltott örömében:

- Itt van a jövevény! Kislány!! Egészséges KISLÁNY!!!!

Mindenki boldog volt. Ilyet is régen láttam… A kisbabát odaadták az anyukájának, aki a könnyeivel küzdött, majd egy kis barna hajú csajszi rontott be a szobába. Olyan egy-két éves körül lehetett. Majd egy fél perccel később az apukája is odaért:

- Kislányom! Ne rohanj annyira. Anyunak kell egy kis pihenés, és Emily is fáradt.-mondta.

DE a kislány nem ment ki. Éppen ellenkezőleg. Fölmászott „anyu” mellé az ágyra, és megsimogatta a kisbaba arcát.-Aww… Milyen édes! Ilyen kicsi, de mégis milyen kedves a testvérével!- gondoltam. Majd a kislány is megszólalt.

- Eminyi isz fájadt.-jelentette ki.

Erre mindenki elnevette magát. Csak ekkor jöttem rá, hogy ez is egy az emlékeim közül. Hogy hogy jöttem rá? Csak egy okból kifolyólag: amikor kicsi voltam, mindig Eminyinek szólítottam Em-et. Aztán, mikor már értelmesen beszéltem, ki tudtam mondani, hogy Emily, de addig Eminyi volt. Csak arra figyelt föl. Mindenkinek úgy kellett szólítania, mert ha a rendes nevét mondták, akkor kijavítottam őket. Viszont ha még így is azt mondták, hogy Emily, akkor nagyon szúrósan néztem le rájuk. Mikor kicsi voltam, nem beszéltem sokat. Anyu egyszer azt mondta, hogy:

- Nem is kell neked olyan sokat beszélned… A szemeid is elég beszédesek.

Ezzel arra célzott, hogy nagyon csúnyán tudtam nézni, ha kellett, akármit ki tudtam fejezni a nézésemmel. Majd ez a kép is eltűnt, és jött a következő.

Ez így ment tovább addig, míg minden fontos emlékemet meg nem mutattam magamnak. Mindegyiknek csak a végén eszméltem rá, hogy az az én egyik emlékem, nem pedig valami más.

A legutolsóban ez történt:

Ültem egy autóban, és mellettem ült egy fiú. Beszélgettünk, majd hirtelen csak azt veszem észre, hogy a fiúnak elhalványodik a körvonala, majd ráfókuszálok, s felismerem Matt-et. Majd eltűnik minden.

Miután ez a kép is eltűnt, kezdtem érezni valamit. Nem is kis valamit… Kezdtem érezni a fájdalmat. A fájdalom kegyetlen volt, és csak erősödött, és erősödött. Már a légvétel is kínokat okozott. Hát most már biztos, hogy nem haltam meg. A halál nem ilyen fájdalmas. A lényeg mondjuk az, hogy élek. Akármilyen formában is, de élek! Láthatom még a szeretteimet.-gondoltam, és próbáltam kinyitni a szemem. Nem sikerült. Na még egyszer! Még mindig nem. Mi a baj? Miért nem tudom kinyitni a szemem? Utolsó próba… Végre sikerült. Csak néztem, és nem láttam semmit. Egy kis időbe telt, mire a szemem megszokta a világosságot. Mióta lehettem a sötétben? Szemem nem adta föl, és ennek eredménye, hogy nem sokkal az „ébredésem” után már rá is tudtam fókuszálni az előttem lévő emberre. Nagy meglepetésemre Em volt az, aki mellettem állt, és a kezemet szorongatja. Vettem egy mély levegőt, ami nem volt valami okos dolog, mert most még jobban fájt az oldalam, majd megszólaltam:

-         Szia. –mondtam nehezen. Egy kicsit rekedt volt a hangom. Talán azért, mert régen beszéltem? Nem az nem lehet. Vagy mégis?

-         Szia Kay. Végre fölébredtél.

-         Bocsi, de hol vagyok?

-         Franciaországban.

-         Mi történt?

-         Nem tudom. Megsérültél. Eltört a bordád, és meg kellett műteni.

-         Jajj… érzem.-mondtam nyögve.

-         Mikor mehetek haza?- kérdeztem nyafogva.

-         Nem tudom. Remélem, hogy minél hamarabb. Nagyon megijesztettél.

-         Anya hol van, és apa? Matt?- záporoztak kérdéseim.

-         Anya nincs itt. Mikor megtudta, hogy mi történt, elájult, és otthon kellett maradnia.

-         Egyedül hagytátok?

-         Nem dehogyis. Zoé-ék ott vannak vele.

-         Apa?

-         Ő kinn ül a várakozóban.

-         Matt?

-         Ő is.

-         Jól van.

-         Igen. Ő megúszta.-mondta Em. Hangjában teli gyűlölettel.

-         Em. Ezt nem mondod komolyan?!- kérdeztem vidáman.

-         De.-mondta még mindig ellenségesen.

-         Mi a baj?

-         Semmi.

-         Behívod?

-         Persze, csak előtte szeretnék egy kicsit beszélgetni veled.

-         Persze. Mondd csak.

-         Hogy vagy? Fáj az oldalad?

-         Igen fáj, de a körülményekhez képest jól. Levegőt venni még nehézkes, de lassan megszokom.

-         Hát ezt jól megcsinálta!-dühöngött Em, de olyan halkan mondta, hogy szerintem nem akarta, hogy én is meghalljam.

-         Ácsi, ácsi. Te most kire is vagy mérges?- volt egy tippem, de ha az beigazolódik, akkor itt robbanok fel.

-         Nem lényeges.

-         Mondd akkor, ha már elkezdted.

-         Rendben, de előre figyelmeztetlek, hogy Te akartad.

-         Mondd csak.

-         Arra gondoltam, hogy Matt ezt szépen elintézte. Te itt fekszel, törött bordával, majdnem lyukas tüdővel, ő pedig, aki a balesetet okozta, még egy agyrázkódással sem rendelkezik.-hadarta dühösen.

-         Micsoda?! Te Matt-ot hibáztatod emiatt a baleset miatt?! Komolyan Emily észnél vagy?! Hogy lehetsz ilyen?! Nem ilyennek ismertelek.-mondtam, csaknem kiabáltam vele. (nem volt valami kellemes érzés, mivel még sosem kiabáltam vele, és mivel fáj a tüdőm.)

-         Tudom, bocsánat. Nem is gondoltam komolyan, csak mérges vagyok.-mondta szomorúan, megtörten.

-         Elhiszem. Gyere ide.-mondtam, majd megöleltem.- Em, behívod Matt-ot? Szeretnék vele is beszélgetni…

-         Persze.

-         Köszi.-mondtam. Még mindig mérges voltam Em-re, de enyhült, amikor megmondta, hogy nem gondolta így.

Miután Em kiment, körülbelül egy perc telt el és Matt be is jött.

-         Szia!-mondtam boldogan.

-         Szia.-mondta elhalóan.

-         Mi a baj?- tettem fel a kézenfekvő kérdést. Vajon mi baj történt?

-         Semmi… Azon kívül, hogy majdnem meghaltál, semmi.-mondta meggyötörten.

-         Matt. Nem haltam meg.-emlékeztettem.- Semmi bajom.-tettem hozzá… talán egy kicsit túlzás, de akkor is. Nem haltam meg. Hogy gondolhat ilyet?

-         Semmi bajod?! Kay! Majdnem megöltelek! Miattam alig kapsz levegőt és a bordád is törött. Mellesleg nem kis fájdalmaid vannak.

-         Matt, drágám. Ez nem a te hibád.- mondtam kedvesen.- Az egész egy baleset volt. Senki sem tehet az egészről. Ne hibáztasd magad!

-         Aham…-mondta elenségesen.- Ezt a szüleidnek add be, ne nekem. Én tudom, hogy mi történt, én vezettem, az isten szerelmére! Ha jobban figyelek, akkor az egész nem történik meg. Ez az én hibám. Ne próbálj meggyőzni, hogy nem!-mondta fancsali képpel.

-         Ezt nem hiszem el. Matt, NEM TE TEHETSZ ERRŐL!- mondtam minden szót kihangsúlyozva.

-         Ha te mondod…- mondta megtörten. Nem hiszi el. Még sokszor le fogjuk zavarni ezt a beszélgetést…

-         Gyere ide.-kértem szépen.

-         Itt vagyok.- jött mellém, majd megfogta a kezem, s leguggolt, hogy a fejünk egy vonalba legyen. Akartam adni neki egy csókot, de akárhogy erőlködtem, nem moccantam meg. Fránya kábelek…

-         Adj egy csókot.-kértem meg.

Egy pillanat múlva ajkaimon éreztem ajkait, finoman, lágyan csókolt. Féltően. Aztán kopogásra lettem figyelmes.

-         Szabad.- mondtam a tőlem telhető leghangosabban.

-         Szia Kicsim. -jelent meg az ajtóban apu.

-         Szia apa.- mondtam, és Matt már el is ment, azaz ki ment, hogy tudjak apuval beszélgetni. Én ezt csak egy fájdalmas fintorral díjaztam, majd apuhoz fordultam.- Apu.

-         Igen?

-         Mióta nem voltam magamnál?

-         Ő… körülbelül kettő napja, de lehet, hogy több…

-         Mikor jöttetek?

-         Tegnap este. Miután megtudtuk, hogy mi történt, anyádat elvittük a kórházba, Em összepakolt, és egy fiú segített neki –Riley.- aztán olyan egy óra múlva odaértek hozzánk, majd fölhívtuk Zoé-ékat, és vártunk négy órát, majd elindultunk, és egy olyan kettő és fél óra múlva ide is értünk. Tehát olyan 7 és ½ órával azután értünk ide, hogy az egészről tudomást szereztünk. Aztán elmentünk a Hotelba aludni, és most itt vagyunk veled. – hotelba… Hotelba… Hotel?! Úristen… Hotel… Szuszi… Kaja… ki etette meg?

-         Apu! Ki etette meg Szuszi-t?

-         Nem tudom. Nagy valószínűséggel senki, de lehet, hogy Matt hazaugrott, és megetette, de erre kevés lehetőséget látok, mert egész végig itt volt melletted. Nem hagyott itt felügyelet nélkül… Szegény fiú… Saját magát hibáztatja a történtek miatt… Pedig mindenki mondta, hogy nem ő a hibás, de nem halllgat ránk… Em nem szólt semmit, ő csak hümmögött… Nagyon haragszik Matt-ra, hogy nem vigyázott rád, Remélem, hogy te meg tudod győzni Matt-et arról, hogy nem ő a hibás.

-         Aj… Próbáltam apu, de nem hallgat rám… ellenkezik… eldöntötte, hogy az ő hibája, és nagyon makacs… ha valamit a fejébe vesz, akkor azt nagyon nehéz meghiúsítani, vagy lehetetlen… Nem tudom, hogy mi lesz…

-         Igen. Olyan makacs, mint te, bár szerintem te makacsabb vagy. Remélem, hogy sikerrel jársz majd. Nagyon rossz volt látni, ahogy szenved.

-         Ehm… azt mondtad, hogy egész végig itt ült?

-         Igen.

-         Akkor küldd el a Hotelba aludni, biztos, hogy fáradt.

-         Rendben.

-         És ti is menjetek el pihenni.

-         De nem vagyunk fáradtak…

-         De én az vagyok…-mondtam mosolyogva, ásítás közepette…- bocsánat.

-         Ugyan semmiség.  Pihenj csak.

-         Meddig maradok még itt?

-         Azt mondták, hogy még 5 nap, és elvihetünk, de otthon is be kell vinni a kórházba, és majd ott eldöntik, hogy mi lesz veled…

-         Rendben… Akkor mondd meg Matt-nak, hogy… Inkább küldd be légy szíves.

-         Oké. –mondta, majd egy puszit nyomott a homlokomra, s kiment.

Tizenhatodik fejezet- Kórház

 16. Kórház

Em szemszöge

-         Apa! Vidd el anyát a kórházba, én pakolok nektek ruhát, meg magamnak. A kórházban találkozunk.

-         Magadnak nem kell összepakolnod! Miért akarsz?

-         Most az nem lényeges! Te csak menj, vidd el anyut, és ott találkozunk! Az egyik ismerősöm el tud vinni. Ne aggódj!

-         Rendben.-mondta apu, majd fölemelte anyut és elindult a kocsihoz.

Miután elmentek, rögtön hívtam szerelmem, hogy segítsen.

-         Igen?- szólt bele Riley.

-         Szia szívem! El tudsz jönni hozzánk? Szükségem lenne rád és az autóra. Segítség kellene… Baleset történt… mindegy. El kell mennem a kórházba… majd elmesélem. Tudsz jönni?

-         Jól vagy?- kérdezte ijedten.

-         Igen, de Kay nincs.

-         Indulok.

-         Köszönöm. Szeretlek.

-         Én is. Sietek.

Oké… akkor anyának pakolok be először…-gondoltam magamban.- Ruhák: melegítő, pulcsi, farmer, zokni… papucs is kell… fürdéshez kell törölköző, tusfürdő… Sampon? Lehet, hogy az is kell neki… berakom a biztonság kedvéért… TAJ kártya, személyi, valami más? Mindent, ami fontos lehet… -gondoltam, és már raktam is be.- telefon, telefontöltő… mi van, ha bent tartják? Akkor kell a ruha. És ha nem? Ha haza engedik? Akkor minden bizonnyal el akar majd jönni velünk Franciaországba… nem maradna meg a fenekén egy kicsit sem… pff. Igen, velünk. Apa nem beszél franciául… a hecc kedvéért a családból senki nem beszél franciául, csak én. És amúgy is… amilyen szerencséje van, még vele is történik valami… apa elveszne egyedül. Kell neki a segítség, pont. Nem fog tudni lerázni, ha akar, ha nem. Nem hagyom, hogy a családból még valaki megsérüljön. Viszont ha anya marad, akkor valakinek itt kell maradnia vele… khmph… Kit is kérhetnék meg? Mamáék? Nem… Keresztanyu? A-a… Megvan! Zoé! Úgyis jönne jövő héten… Zoé amúgy is a közelben lakik… itt lakik a német határnál. Csak három óra, és ideér, ő az unokatesóm. Imádom! Olyan idős, mint Kay. Egy kicsit idősebb. Azt hiszem, hogy pont 3 hónappal… Tiszta divat-mániás. Kay-el mindig elválaszthatatlanok voltak… szerintem azért lakik ilyen közel. Zoé-nak van egy körülbelül velem egyidős öccse. Adam is 15 éves. Ő januárban lett 15. Én vele vagyok elválaszthatatlan. Ő is jöhetne. Majd megkérdezem Zoé-t. Régebben mindenki azt hitte, hogy Adam a barátom… mármint a fiúm. Csak azok tudták, hogy nem, akik nagyon közel álltak/állnak hozzám. Mindig megbámulják a szemei miatt. Nem tudom, hogy miért bámulják… mondjuk nagyon különös szempár tulajdonosa…

Ding-dong.

Ennyit Adam-ról.

-         Gyere be!

-         Szia!- mondta Riley, s átölelt.- Jól vagy?

-         Igen. Ne aggódj miattam. Talpraesett vagyok, és strapabíró.

-         Tudom, csak nagyon megijesztettél.

-         Nem foglak többször.

-         Rendben.-mondta, és adott egy puszit a homlokomra.- Miben segíthetek?

-         Ezt a bőröndöt kellene berakni a kocsiba.

-         Rendben.

-         Lesz még kettő.

-         Van hely.

-         Oké. Akkor pakolok tovább.

-         Rendben.-mondta, majd elindult a bőrönddel.

Most már apa cucca van soron. Nadrág, ing, cipő, öv, zokni… borotva, borotvahab… mindent elraktam? Igen. Útlevél, személyi. Kész is. Riley segített becsomagolni, majd ezt is kivitte. Most az én táskám következett. Ezzel végeztem a leggyorsabban, mert tudtam, hogy mi kell. Útlevelet is beraktam, természetesen, majd elindultunk. Bezártam az ajtót, és a riasztót is bekapcsoltam. Majd végre otthagytuk a lakást.

Mikor odaértünk a kórházhoz, fölhívtam aput.

-         Szia, apu. Gyere ki a kórház elé, itt vagyok.

-         Oké.

Egy perccel később kinn is volt. Odamentünk hozzá, és odaadtuk neki a bőröndöket. Anyut itt tartják.-mesélte apu.

-         Oké, akkor hívom Zoé-t.

-         Minek?

-         Itt lesz anyával…

-         Okos. Te hol leszel?

-         Franciaországban.

-         Hogy hogy?

-         Apu. Te nem beszélsz franciául, nem értenéd meg őket. Lásd be, hogy jól jönnék, és egyedül amúgy sem mehetsz. Anyu sem örülne neki.

-         Igazad van, de akkor is. Nem lenne jó itthon hagyni.

-         Apu. Mást nem tehetünk, ez az egyetlen normális megoldás.

-         Rendben, de te mondod el anyádnak.

-         Oké. -mondtam, majd tárcsáztam is Zoé-t.

-         Igen?

-         Szia, Zoé. Én vagyok, Em. el tudsz ma jönni hozzánk? Kay-el történt egy baleset, és anya is rosszul lett, apával elmennénk Franciaországba Kay-hez, viszont így senki nem maradna itthon anyuval.

-         Uhh. Persze, hogy megyek. Adam is jöhet? Anyuék elutaztak, nekem kell rá vigyáznom…

-          Persze. Épp meg akartalak kérni… Hiányoztok már nagyon.

-         Oké. Akkor indulunk máris, csak összepakolunk.

-         Köszi. Szia. Puszi. Add át mindenkinek.

-         Szia. Puszi nektek is. 4 óra múlva találkozunk.

-         Rendben. Szia.-mondtam, majd leraktam a telefont.- Apu. Négy óra, és itt lesz. Vagyis lesznek. Adam is jön.

-         Tökéletes. Akkor megvárjuk őket, és megyünk.

Aztán bevittük a ruhákat anyunak, és ott maradunk három órán keresztül. Az utolsó órában elbúcsúztunk tőle, majd hazamentünk. Rá fél órával Zoé-ék is megérkeztek, örömtáncot jártunk, viszont szomorúak is voltunk, amiért el kell mennünk. De mi mást tehetnénk, elindultunk Franciaországba. Apa már nagyon ideges volt, amikor odaértünk. Kiderült, hogy nem kell Kay TAJ kártyája, pedig direkt elraktam… nem baj. Már kivitték a műtőből, de mivel el kellett altatni, ezért aludt. Azért kellett megműteni, mert eltört az egyik bordája, és egy szilánk elmozdult, és így életveszélyben volt. Most már minden rendben. Papírokat kellett kitölteni, amit nekem kellett lefordítanom. Végül mindennel készen lettünk, és kibéreltünk egy szobát egy hotelban, így itt tudunk maradni. A következő napon is bementünk, de most már Kay is ébredezett. Majd teljesen fölébredt, és szinte ordított a fájdalomtól. Nagyon rossz volt nézni. Könnyezett a szeme, mert rajta kellett feküdnie a hátán, és így természetesen a bordáját is nyomja, és neki most még jobban fájt, mert levegőt sem tudott venni rendesen. A csontdarab, amit tegnap kiszedtek belőle a tüdejénél volt, és ki is lyukaszthatta volna azt, ha nem veszik észre ilyen hamar… Most már jobban volt. Kinyitotta a szemét, és rám fókuszált.

-         Szia. –mondta.

-         Szia, Kay. Végre fölébredtél.

-         Bocsi, de hol vagyok?

-         Franciaországban.

-         Mi történt?

-         Nem tudom. Megsérültél. Eltört a bordád, és meg kellett műteni.

-         Jajj… érzem.-mondta nyögve.

Tizenötödik fejezet- Em

 15. Em

Em szemszöge

Amikor Kay-ék elmentek, anya nagyon ideges volt… mindig hívni akarta őket, hiába nyugtatgattuk, hogy nem lesz semmi baj, nem lehetett megnyugtatni… anyai féltés… Még meg sem ebéDeltünk, már hívtuk, jobban mondva apa hívta Kay-t anya kérésére. Aztán persze én is beszéltem vele. Megkérdeztem, hogy mi újság velük, de Kay átlátott rajtam, és rögtön a lényegre tört… hát igen… ismer, mint a tenyerét… ez néha nagyon jól jön, de néha az őrületbe kerget… most jó, hogy nem nekem kellet belekezdenem. Tanácstalan voltam, hogy hogy jussak el a „randira”. Kay azt mondta, hogy hívjam föl Ang-et. Nem is rossz ötlet.-gondoltam, és már tárcsáztam is.

-         Hmm?- „szólt” bele Ang.

-         Szia Ang! Bocsi, hogy fölébresztettelek, de lenne egy kérdésem. Gyorsan elmondom. Tudnál falazni?? Riley-val mennénk el egy étterembe, de anyáék még nem tudják, hogy együtt járunk…-hadartam.

-         És mi lenne az én dolgom?- kérdezte nyűgösen.

-         Annyi, hogy elvileg elmennék hozzátok.

-         Egyszer nem szeretnél tényleg ide jönni?

-         De. Ha lehet, akkor ma este nálatok aludnék.

-         Persze! Tudod, hogy akármikor átjöhetsz!! Mikor jössz? Holnap is itt alszol?-kérdezte. Egy kicsit bepörgött… de nem baj! A lényeg az, hogy segít, és vele is töltök egy kis időt. Mindig segít.

-         Ő… ha akarod, akkor igen…-mondtam vigyorogva.- Mindjárt megkérdezem.

-         Oké! Akkor várunk.

-         Oks. Mindjárt hívlak.

-         Rendben.-mondta, majd lerakta a telefont.

Egy kis idő múlva rohantam a konyhába, mivel anya mindig ott tevékenykedik… már majdnem odaértem, amikor megláttam, hogy nincs ott.

-         Anya!- kiáltottam.

-         Igen kicsim?-kérdezte mögülem. Hát ő meg hol járt…? Gondolom átöltözött pizsiből melegítőbe…

-         Most hívott Ang, hogy menjek át hozzájuk ebédelni, és hogy aludjak ott náluk ma, és holnap. El engedsz? Léééécciiii…- kértem, s boci szemeket meresztettem rá.

-         Ma? Ebédre? Mindjárt ebédidő lesz…

-         Engedj el…- néztem rá most kölyökkutya szemekkel.

-         Na, jó. Elmehetsz, de akkor siess… pakolj össze mindent, ami kell…

-         Már megtettem.- vallottam be. Bíztam a sikeremben.

-         Rendben. Akkor indulhatsz. Nem is, majd én elviszlek. – mondta.

-         Úhh. Köszi! –mondtam, és rohantam a cuccomért.- Itt is vagyok.- mondtam egy fél perccel később, kissé kifulladva.

-         Akkor indulásra fel.

-         Igenis kapitány!

-         Hangosabban!

-         Igenis kapitány!

-         Még hangosabban!

-         IGENIS KAPITÁNY!

-         Óóó… ki lakik odalent? Kit rejt a víz…- kezdtük el énekelni, de abba is hagytuk, mert elnevettük magunkat.

-         Mehetünk. – mondtam.- Csak fölhívom Ang-et, hogy mehetek.

-         Oké.- mondta anyu, én meg már tárcsáztam is.

-         Na mi az?? Eljöhetsz??- támadott le a kérdéseivel. Már most föl van pörögve… mi lesz, hogyha megtudja, hogy elmehetek…

-         Hát… Sajnálom, de anya azt mondta, hogy MEHETEK!!!- mondtam nevetve, mert amikor azt mondtam, hogy sajnálom, akkor elakadta a lélegzete, és nem vett levegőt, viszont amikor kimondtam, hogy elmehetek, eltartottam a fülemtől a telefont (közben már benn ültem az autóban, és el is indultunk), de még így is hangosan hallottam a sikítását:

-         Jeee!!!- kiáltotta.

-         Ang! Nyugi. Már elindultunk. Nemsokára ott leszek. Csillapodj le egy kicsit.

-         Jól van... de kivel indultál te el?

-         Anyuval. Elvisz hozzátok.

-         Jaa… azt hittem, hogy…- mondta volna ő tovább is, hogyha nem szakítom félbe.

-         Nem. Mindjárt ott leszünk. Szia. – mondta, és letettem a telefont. Szegény köpni, nyelni nem tudott, mert nem hallottam semmit, mielőtt letettem a telefont. Nem akartam, hogy anyu akár sejtsen valamit is.

-         Na, mit szólt?!- kérdezte anyu nevetve.

-         Hát… örült neki.- vontam meg a vállam, mire mind a ketten nevetésben törtünk ki.- Oké… Helyesbítek.-mondtam.- Kifejezetten örült neki. Nem is. TOTÁLISAN föl van pörögve…-mondtam kacagva. Ekkor kinéztem az ablakon, és mit látnak szemeim: ott voltunk Ang-ék háza előtt. Ezt meg hogy…?-  Milyen hamar ideértünk…-mondtam eltűnődve.

-         Negyed óra volt, mire ideértünk kicsim.

-         Nekem nem úgy tűnt. Akkor már tényleg kihagy az emlékezetem…-tűnődtem el megint.

-         Nem, csak jól mulattál. – mondta anyu.

-         Ez lehetséges.-adtam igazat anyunak.- Akkor én most megyek. Mondtam neki, és nyitottam az ajtót, majd elindultam a házhoz, táskámmal a hátamon.

-         Szia. Mulassatok jól.

-         Köszi. Szia.- kiáltottam vissza.

Mikor bementem a házba, még föl sem fogtam, de Ang már a nyakamban volt. Húh… ez meglepett…

-         Szia Ang!- mondtam.

-         Szia!!

-         Oké… most már leszállhatsz rólam… ne gyűrd össze a ruhám… nehéz vagy… - az utolsóra végre leszállt rólam.

-         Tényleg?

-         Nem dehogyis… csak azt akartam, hogy szállj le rólam.-mondtam nevetve.

-         Akkor jó. Mikor mész?

-         Egy fél óra múlva.-mondtam.- Fölhívom Riley-t, hogy ide jöjjön.

Fölhívtam szerelmem, majd elmeséltem neki, hogy mit csináltam ma, és hogy el tudok menni vele az étterembe. Azt is elmondtam neki, hogy hova jöjjön. Mondtam neki, hogy fél óra múlva készen leszek, akkor jöhet értem. Nagyon örült, hogy el tudok vele menni. Abban a fél órában Ang-gel beszéltünk. Az anyukájáék most nincsenek otthon. Majd csak este jönnek. Kipakoltam a cuccaim a táskámból, és már el is telt az a fél óra. Riley megnyomta a csengőt, én meg elbúcsúztam Ang-től. Jó mulatást kívánt, és már el is indultunk az étterem felé. Végre megint szerelmemmel lehetek. Mikor bementünk elámultam. Ez egy nagyon előkelő étterem. Istenem ez gyönyörű.

-         Szívem! Ez gyönyörű!-mondtam neki.

-         Örülök, hogy tetszik.- mondta, majd megcsókolt.- Boldog születésnapoT!

-         Köszönöm…- mondtam meghatottan.

-         Jó napot. –üdvözölt a recepciós.

-         Jó napot. Lefoglaltattunk egy asztalt két személyre.

-         Milyen néven?

-         Riley Smith.

-         Igen, látom. Erre jöjjenek. –mutatta az utat a nő.- Ez lenne, itt.

-         Köszönjük.

Ez volt a legszebb része az egész étteremnek. Nagyon romantikus volt. Édes istenem! Nagyon gyorsan telt el ez az egy óra. Megebédeltünk, és elindultunk haza, avagy Ang-ékhez. Majd elment szerelmem. Adott egy búcsúcsókot. Édes búcsúcsók volt. Kábán vonultam be a szobába, majd ott üldögéltem egy kicsit, miközben Ang beszélt hozzám.

-         Csipkerózsika ébresztő!-mondta, és a kezét ablaktörlőként mozgatta előttem. Semmi válasz… majd megbökött. Ez hozott vissza engem a „való világba”.

-         Itt vagyok.-mondtam bambán.

-         Hát nem úgy néz ki. Mit mondtam az előbb?

-         Ő… nem is tudom…

-         Na, látod… ennyire figyelsz te rám.-mondta sértődötten.

-         Jajj… bocsáss meg, de olyan édes volt.

-         Em. Én nem vagyok arra kíváncsi.-mondta.

-         Tudom. Bocsi.

-         Na, tehát szerinted Nick helyes?

-         Milyen Nick?

-         Close. Nick Close.

-         Nem tudom…-mondtam.- Nem értek annyira az ilyenekhez…

Még ilyenekről beszélgettünk, aztán elmentünk aludni. Reggel én keltem hamarabb, most állítom, hogy jobb beszélgetőpartner leszek, mint tegnap voltam, de az a csók annyira… szavakkal nem lehet elmondani… már dél volt, és Ang csak most ébredt föl. Ma is beszélgettünk fiúkról… úgy látom, hogy neki Nick Close tetszik, vagy ki… nem baj, legalább neki is lesz pasija… gondolkodtam el. Aztán ez a nap is eltelt. Játszottunk Activity-t a szüleivel, és a tesójával. Majd elmentünk aludni. Az utolsó délelőtt volt előttünk, amikor eszembe jutott, hogy mi lenne, hogyha most Ang jönne át hozzánk. Ezt megkérdeztem tőle is, nagyon örült, aztán anyut is fölhívtam. Megengedte, így most ő is hozott egy táskát, majd anyu haza vitt minket. Így volt ez addig, amíg valaki föl nem hívott minket. Anyu vette föl.

-         Igen?

-         …

-         Szia Matt. Mi újság arra felétek?

-         …

-         Mi? Mi történt?- kérdezte anyu döbbenten.

-         …

-         Hogy hol?-kérdezte anyu, majd összecsuklott a lába, s a földön landolt. Ez a mutatványa mindenkit nagyon megijesztett. Apu átvette a telefont, majd ő is elfehéredett. Letette a telefont és azt mondta:

-         Anyádat elvisszük a kórházba, te itt maradsz vele, én pedig megyek Franciaországba.

-         Miért?- kérdeztem értetlenül.

-         Mert a nővéred súlyosan megsérült egy balesetben.

-         Úristen!

-         Most a műtőben van.

-         Oké. Akkor siessünk.- mondtam halálra rémülve.

Tizennegyedik fejezet- Párizs

 14. Párizs

Nem tudtunk aludni, miattam. Túlságosan izgatott voltam, és ezért Matt sem tudott aludni. Mikor már este, vagyis reggel 2-kor sem aludtam el, kimentem a szobából, leültem a kanapéra, és nézetem a tv-t. Bekapcsoltam egy zenecsatornára, és együtt énekeltem a dalokat az előadóval. Ez hatott. Nem sokkal ez után elaludtam.

Arra ébredtem, hogy valami piszkálja a talpam. Irtó csikis vagyok a talpamon, ezért hangosan fölnevettem, de elégé durcás voltam, hogy nem aludhatok tovább. Fölemeltem a fejem, és megláttam Szuszit. Kár, hogy ő volt az, mert ha Matt lett volna, akkor bosszút is tudtam volna állni, de mivel nem ő volt, ezért nem tudok. Nem baj. Lassan, nyűgösen fölkeltem az ágyból, és elindultam a fürdőszoba felé. Útközben rápillantottam az órára, és nem hittem a szememnek. Reggel fél hat volt. Ilyen is csak velem történhet… pff… nem baj. Most már nem tudok visszaaludni, ezért elmentem fürödni, fölöltöztem, és megmostam a fogam. Mikor mindezzel végeztem, leültem a kanapéra, és néztem a tv-t, közben Szuszi-t simogattam.

Matt nem olyan sokkal utána fölébredt. Mivel reggelizni csak reggel fél 8-tól lehet, ezért addig sétáltunk egy kicsit Szuszival, és miután sétáltunk, visszamentünk, és elindultunk reggelizni. Szuszi-t is megetettünk, neki konzervet adtunk. Miután megreggeliztünk, elindultunk körülnézni. Először bementünk a városba, és az Eiffel toronyhoz mentünk először. Párizs külvárosa nagyon ronda, de a belváros… gyönyörű! Imádom ezt a várost. Mikor mentünk a városba, nagyon sok üzlet volt ott…

Gucci, Louis Vuitton, Swarovski, Versace, Dior, Armanie, és miegymás… volt olyan üzlet, ahova kirakták azon hírességek fényképét, akik ott vásárolnak. A férfiak sokkal igényesebben öltözködnek, mint akárhol. A nők ugyan úgy. Nem tudom, de szerintem a francia nők nem annyira szépek, mint például a Magyarok. Jártunk már ott is, de az még régen volt. Mi egy utazós család vagyunk. De, térjünk vissza Franciaországhoz.

Két felállás van: aránylag szép nő ronda pasival, és helyes pasik egyedül vagy esetleg másik férfival. Nem tudom, olyan furák számomra, de nem baj.

A közlekedés is eléggé ramaty… ha nem indulsz el a zöld lámpánál, akkor a mögötted lévő autó el kezd tolni, és mivel ezt senki nem szeretné, ezért jó reflexek kellenek… és ez azért sem jó, mert a gyalogosok csak a zöld lámpánál állnak meg. Mintha minden fordítva lenne… és azért is veszélyes az, hogy olyan hamar kell elindulni, mert a gyalogosok is csak gondolnak egyet, és lelépnek.

Miután fölmentünk a toronyra, ami gyönyörű volt, és csodás, körül néztünk, és a táj, valami mesés volt. Visszafele még mindig nem hittem el az egészet… amikor a torony tetején álltunk, akkor lefényképeztettük magunkat egy emberrel.

Miután elkészült a fotó, visszaadta a gépet, mi megköszöntük. Aztán megcsókoltuk egymást, és még egyszer körülnéztünk. Aztán lejöttünk, és lent is készítettünk egy fotót, mindegyik képen együtt voltunk, el sem lehetett szakítani minket egymástól.

Ezek után megebédeltünk, de itt nincs egy normális étterem sem, legalábbis mi nem találtunk. Ezért elmentünk egy olasz étterembe. Aztán hazamentünk, vagyis a szállodába. Megvacsiztunk, és most már normálisan tudtam aludni, mivel eléggé elfáradtam. A további napjaink is hasonlóan teltek.

A következő napon elmentünk megnézni a Rómeó és Júliát. Nagyon szép volt. Nem tervezhetünk be olyan hosszú dolgokat, mert itt van Szuszi is, de nem zavar, mert több időnk van így egymásra. Minden nap csináltunk valamit. A harmadik napon körbesétáltuk a felét a városnak vagy csak a negyedét?! Aztán folytattuk. Több napot vett igénybe, hogy az egész várost bejárjuk, de nem zavart. Kéz a kézben sétáltunk, és minden érdekes dolgot megnéztünk. Bementünk megnézni festményeket a múzeumba. Ott volt Mona Lisa. Egyszerűen gyönyörűek voltak a festmények, és minden. Aztán a hatodik napon… történt valami. Reggel minden rendben volt.

Úgy döntöttünk, hogy otthon hagyjuk Szuszi-t. Aztán elindultunk, és akkor történt egy baleset. Egy autó nekünk jött hárulról, és akkorát lökött rajtunk, hogy az előttünk lévőnek is nekimentünk. Csak annyit éreztem, hogy valami hátulról meglök, és aztán csak azt, hogy a fejem, és a bordáim nagyon fájnak. Még annyit láttam, hogy Matt hívja a mentőket. Annyit tudtam csak mondani, hogy:

-         Jól vagy?

-         Jól. Te?-kérdezte aggódva, de nem tudtam megnyugtatni, mert már minden elsötétült.

Tizenharmadik fejezet- Az út, megérkezés a hotelba

13. Az út, megérkezés a hotelba

Este tehát hamar elmentünk aludni. Reggel korán keltünk, aminek az eredménye: Szuszi teljesen kikészült, mivel nem értette, hogy miért kelünk föl olyan hamar. Még ő is akart aludni egy kicsit, de fölkeltettem, és elmentünk sétálni. Matt addig otthon maradt, és csinált szendvicseket az útra, mi pedig sétáltunk. Mikor már egy fél órája sétáltunk, és Szuszi láthatólag mindent elvégzett, ami szükséges volt, elindultunk haza. Mikor hazaértünk, beültettem a hátsó ülésre, mint egy kisgyereket, és rögtön el is aludt. Én beültem az anyósülésre, Matt pedig a kormányhoz ült.

-         Indulhatunk?- kérdezte szerelmem.

-         Igen.- válaszoltam.

És elindultunk. Persze előtte mindent leellenőriztünk: el vannak-e zárva a csapok, le vannak-e kapcsolva a villanyok, ki vannak-e húzva a tv-k, ugyanis kettő tv-nk van, mert Em nem olyan régen áthozatta anyáéktól az ő tv-jét, így van egy a nappaliban, és egy az ő szobájában. Nem is kell több. Az úton Matt-tal beszélgettünk egy kicsit, de mivel ő a vezetésre koncentrált, -autópályán mentünk, 160 km/h-val- ezért figyelnie kellett. Én pedig a térképet néztem. Igaz nem kellett volna, mert van GPS-ünk, de azért biztos, ami biztos alapon néha megnéztem a térképet. A körülbelül 3 órás úton végig be volt kapcsolva a rádió. Néha együtt énekeltük a dalt az énekessel, néha meg lefikáztuk, hogy milyen béna zene… Szuszi jó kutya révén végigaludta az utat. Júj… már nagyon kíváncsi vagyok a hotelra, vagyis ez egy szálloda, de mindegy. Ugyan az, csak a szálloda egy kicsit színvonalasabb… legalábbis számomra. Úgy gondolom, hogy a városban venni kéne valami csecse-becsét a többieknek, esetleg kulcstartó, naptár gyönyörű képekkel, vagy hűtőmégnes… (gyűjtjük őket… van már vagy 50… mindenhonnan hoztunk, ahol jártunk: Magyarország, Szlovákia, Ausztria, Amerikából hoztuk a legtöbbet, mert ott nagyon sok helyen voltunk… Texas, Washington, New York, stb, stb… had ne kelljen sorolnom…) Vagy ezekhez hasonló dolgokat. Nem hinném, hogy nagyon sokat költenék itt, de szeretnék venni egy Francia sapkát (eredetit…). Nem tudnék ellenállni neki, és nem is szeretnék; sőt, mi több, nem is fogok! -nevettem el magam, mire Matt kérdőn nézett rám, én csak megráztam a fejem, hogy nincs semmi, majd tovább folytattam az ábrándozást… most éppen azon gondolkoztam, hogy anyáék minek örülnének a legjobban. De nem tudtam befejezni, mert Matt szólt, hogy megérkeztünk… Ilyen sokat gondolkoztam volna? Nem is vettem észre… az út felénél sem jártunk, amikor elkalandoztam…

-         Sajnálom, csak azon gondolkoztam, hogy anyáéknak mit fogok venni, és…- magyarázkodtam, de megrázta a fejét, majd szólni akart, de tudtam, hogy mit fog mondani… Semmi baj…

-         Semmi baj, szívem.- mondta. Nem megmondtam? Ismerem már… és sok mindent észrevettem…

-         Biztos?- kérdeztem, és belenéztem gyönyörű égszínkék szemeibe. Mint mindig most is megbabonázott, és csak álltam ott gyönyörű szemeibe nézve, és levegőt venni is elfelejtettem.

-         Biztos.- mondta egy kicsit megkésve.

Ha valaki látott volna minket, biztos azt hiszi, hogy nem vagyunk normálisak, de kit érdekel? Engem biztos nem. Ez a hét amúgy is csak rólunk szól… Matt-ról, és rólam. Senki másról. Esetleg még Szusziról… mondhatni egy eléggé megkésett Valentin napi ajándék magunknak. Most senki sem zavarhat. Oops… ezt egy kicsit elhamarkodottan gondoltam, mert megcsörrent a telefonom.

-         Hallo?

-         Szia, Kay.- mondta apa.- Minden rendben? Megérkeztetek már? Vagy még nem? Minden rendben? Vagy ezt már kérdeztem?-hadarta. Látszik, hogy anya súgja a fülébe a kérdéseket. Csak ő szokott ennyire bepörögni.

-         Szia, apa. Mondd meg anyának, hogy ne aggódon. Minden rendben, és már megérkeztünk. Aranyos vagy, hogy fölhívtál.-mondtam vigyorogva.- Veletek minden rendben?- kérdeztem, de végig Matt-ot figyeltem, ahogy Szuszira ráadja a pórázt, és kivette a csomagokat a csomagtartóból. Mikor mindezzel végzett, odabújtam hozzá.

-         Igen itt is minden rendben. Em veled akar beszélni.

-         Oké. Szia. Puszi.

-         Szia, Kay! – kiáltotta hugi a vonal végéről.

-         Szia, hugi. – mondtam én is ugyanakkora lelkesedéssel.

-         Mizujs? - kérdezte.

Hajjaj. Valami fontosat akar kérdezni, vagy mondani, éreztem a hangján.

-         Na, gyorsan mondd, hogy mit szeretnél, hugi, mert nem nagyon érünk rá…

-         Honnan gondolod, hogy valamit mondani akarok?

-         Ismerlek… mi lenne az?

-         Hát… tudod, hogy mit adott Riley ajándékba, és mivel nem mondtam el anyáéknak,hogy járunk, ezért azt sem akarom elmondani, mert akkor nem engednének el. Mit csináljak?

-         Nem is tudom… okos vagy…- mondtam neki nevetve.

-         Na Kay…

-         Kérd meg Ang-et, hogy falazzon…

-         ú… ez jó ötlet… és most ott is aludhatnék…

-         Mi?

-         Semmi.

-         Oké… majd máskor megbeszéljük… most lerakom. Puszilom anyát. Szia.-mondtam, és leraktam a telefont.- készen vagyok.-mondtam Matt-nek.- Mehetünk.

-         Oké. – mondta.

Mikor bementünk, gyorsan körülnéztem. Nem találtam benne semmi rosszat. Sőt… nagyon szép volt. A falak gyönyörű mintákkal voltak díszítve, és valahogy mégis olyan modern volt. Régies, de modern… az előtérben, avagy a hallban székek, fotelek, kanapék voltak, és nagyon sok vendég járkált itt. Voltak, akik leültek, és úgy beszélgettek. A többségnek kutyája, vagy macskája volt, de voltak olyan emberek is, akiknek a vállán papagáj csücsült. Volt olyan, aki vadászgörénnyel mászkált, és sok más furcsasággal találkoztunk… odamentünk a pulthoz, és „bejelentkeztünk”.

-         Bonjour. – mondta a portás.

-         Jó napot. Mondtuk egyszerre Matt-tal.

-         Miben segíthetek? – kérdezte immár angolul.

-         Foglaltattunk egy szobát.- mondta Matt.

-         Milyen névre?

-         Kayra Brown. –mondtam most én.

-         Elkérhetném a személyiét?

-         Igen. Máris adom.-mondtam, s már nyújtottam is a kártyát.

-         Köszönöm. Egy kutyának, és két személynek?

-         Igen.-mondta Matt.

-         Önöké az 1-es szoba.- mondta és átadta a kulcsot.

-         Köszönjük. –mondtuk egyszerre.

Majd elindultunk a szobánkba, mikor kinyitottuk, akkor nagyon ledöbbentem. Volt egy szoba külön állatoknak. Szerintem nem fogjuk használni, mert Szuszi megszokta, hogy mindig Em-mel egy szobában alszik. A nap hátralévő részében nem csináltunk semmit, azon kívül, hogy kipakoltuk a cuccainkat. Szuszinak is megcsináltuk a helyét. Mikor megéheztünk, elmentünk ebédelni, utána elvittük Szuszi-t sétálni. Majd folytattuk a pakolást. Miután kipakoltunk már vacsoraidő volt, de mivel én nem voltam éhes, ezért Matt sem ment el. Azt mondta, hogy jó a szendvics, és úgyis meg kellene enni. Aztán elmentünk aludni, de valahogy egyikőnk sem volt álmos.

Tizenkettedik fejezet- Szülinapi ajándék

12. Szülinapi ajándék

Miután végeztünk a bevásárlással, hazamentünk, és elraktunk néhány dolgot… még mindig nem vettünk meg mindent, ami kell az úthoz, de majd hétfőn elmegyünk egy másik boltba is, és akkor veszünk ajándékot Em-nek is.

-         Matt. Mit vegyünk Em szülinapjára?- kérdeztem.

-         Nem tudom.. Te vagy a nővére…- mondta gondolkozva.

-         Hát… Nem tudom… ezen gondolkoztam egy csomó ideig…- mondtam reménytelenül.

-         Majd találunk neki valamit…- mondta bíztatás képen.

-         Remélem… még soha nem volt olyan, hogy elfelejtettem a szülinapját, vagy nem adtam neki ajándékot…

-         Most sem lesz.- mondta határozottan.- ha más nem, majd veszünk neki valamit Párizsból…

-         Nem is rossz ötlet…- mondtam lelkesedve, de aztán valami megtörte azt.- de akkor nem időben adom oda…

-         Nem hiszem, hogy akkora baj lenne egy hét csúszás…

-         Neked nem, de nekem igen…- mondtam, majd gondolataimba merültem.

-         Sziasztok!-kiáltott be a bejárati ajtóból Em.

-         Szia!-mondtuk egyszerre, és Szuszi már szaladt is gazdájához, de még mindig egy kicsit nedves volt a bundája, tehát tesó most megszívta…

-         Szuszi… ülj le… nee. Ne kenj össze…- mondta, de már nem tudta megállítani ezt a kis izgő-mozgó kiskutyát… – Bejöhetek? – kérdezte hugi.

-         Persze…

-         Mit csináltok a jövő héten? -kérdezte.

-         Miért?

-         Csak hogy hogy tervezzem a hetet Riley-val.

-         Hát… mi nem leszünk itthon péntek regeltől…

-         Hogy hogy?

-         Elmegyünk Párizsba.-mondta Matt.

-         Wow… az király…- mondta Em. Nagyon szereti Párizs-t… habár még nem volt ott. Megvan! Tudom, hogy mit adok neki ajándékba! Erre hamarabb is rájöhettem volna… Hogy én milyen okos vagyok…

-         És ti mit fogtok csinálni?- kérdeztem.

-         Nem tudom… Nem akarok egyedül itthon maradni… Jó Szuszi itt lesz, meg Riley is átjön, de akkor is…

-         Szuszit visszük magunkkal…

-         Miért?

-         Hogy neked ne kelljen rá figyelned…- mondtam.

-         Oké… köszi…- mondta.- Akkor totálisan egyedül leszek…- mondta.- De örülök, hogy ti együtt elmentek…-mondta mosolyogva.

-         Köszi.

-         Nincs mit. Mikor mentek, és mikor jöttök?

-         Péntek reggel, és egy hét múlva péntek este.

-         Oké… tehát egy hetet fogtok ott tölteni…

-         Igen. Te addig elköltözhetsz anyáékhoz…

-         Nem, köszi…

-         De mi nekik is elmondjuk… –mondtam.

-         Nem baj.

-         Ha nem akar elmenni… -mondta Matt.- meglesz egyedül is, és Riley is csak este megy el… vagy akkor sem?- kérdezte széles mosollyal az arcán.

-         Hé… -mondtam, és finoman meglöktem.

-         Nem tudom még… - monta Em is vigyorogva.

-         Csak óvatosan…- mondta Matt.

-         Uff… ezt hagyjátok abba…- mondtam.

-         Oké…- mondták egyszerre, mire mind fölnevettünk.

-         Menjünk, csináljunk vacsit. Mit szeretnétek enni?

-         Pizzához mit szólsz?-kérdezte Em.- Most nagyon ráéheztem…

-         Hmmm jól hangzik… Szerintem is lehetne az. Rendeljünk valahonnan.-mondta szerelmem.

-         Oké.-egyeztem bele én is.- Rendejünk, és hívjuk át Riley-t is.- javasoltam, mire Em fölpattant, majd odarohant a bejárathoz, és már húzta is a cipőjét, ami csak egy papucs volt ilyenkor nyáron.

-         Nemsokára jövünk.- mondta, és már rohant is át a szomszédba.

-         Hát ez gyors volt.- mondtam inkább magamnak, mint Matt-nak, de meghallotta, és azt válaszolta:

-         Hagyd… csak szerelmes…

Mikor visszajött Em, Riley-val, rendeltünk pizzát. Gombásat Riley-nek, Hawaii-t Matt-nak, sonkásat Em-nek, és szalámisat nekem. Miután kihozták, megettük, beszélgettünk, és azután Riley hazament. Mi meg elmentünk aludni, de előtte Szuszit sem felejtettük el megetetni… neki is adtunk finom konzerv húsgombócot. Az a kedvence. Következő nap elhívtuk anyát és apát, és elmondtuk nekik, hogy mi a helyzet. Egy kicsit aggódtak, de aztán meggyőztük őket, hogy nem lesz semmi baj. Em velük lesz addig, míg mi haza nem érünk. Délután elmentünk vásárolni, és miközben vásároltunk, beírattuk Em-et és Riley-t egy városnéző túrára, ami Párizsban van. (hol is máshol…) ez lesz tesókám szülinapi ajándéka. Miután ezt is elintéztük, befejeztük a vásárlást, hazamentünk, és terveztük a programunkat. Gyorsan eltelt ez a néhány óra, és mivel Em sem zavart minket, csak arra jöttünk rá, hogy már este 9 van. Gyorsan elmentünk vacsizni, meglepődtem, mikor láttam, hogy Em csinált nekünk tükörtojást szalonnával, és sült krumplival. Tudja, hogy nagyon szeretem. Mikor végeztünk a vacsival, elmentünk aludni. Csütörtök reggel, amikor fölkeltettük Em-et, akkor odaadtuk az ajándékát. Csodálkozva nézett ránk, mivel nem értette, hogy mi az a két csekk, amit a kezébe nyomtunk.

-         Boldog szülinapot!!- mondtuk egyszerre Matt-tal.

-         Köszönöm. De mi ez? – kérdezte még mindig meglepetten.

-         Ez, hugi, 2 jegy egy buszra, ami elvisz titeket Riley-val Párizsba, méghozzá 3 hét múlva kedden.- puskáztam a csekkről.

-         Úristen!! Köszönöm szépen!! –mondta hálásan.

-         Nincs mit.- mondtuk, és megöleltük, majd puszit adtunk neki.

-         Reggel 5-kor fog indulni a busz. És aznap este 11-re értek majd haza.

-         Rendben. Be is írom a naptáramba…- mondta, és fölpattant, ellapozta ezt a hetet, a következőt is, és az azutáni is, végül megállt, és Kedd-hez beírta, hogy PÁRIZS!!

Anyáék is jöttek délután, aztán elvitték Em-et, és mi meg hamar elmentünk aludni, hogy holnap frissek legyünk. Em szülinapján volt minden. Nagy ebéd, pedig csak 5-en voltunk (Riley hamarabb köszöntötte föl, mert Em még nem akarta bemutatni anyáéknak. Riley-től pedig kapott egy jegyet egy étterembe, ahova holnap el fognak menni. És mellé egy I Love You Forever medálos nyakláncot, aminek a hátuljára Riley-t vésetett.

Tizenegyedik fejezet- Utazás?

11. Utazás?

Reggel, amikor fölébredtem, hirtelen támadt agy ötletem… gyorsan bementem a fürdőszobába, letusoltam, fogat mostam, de előtte fölöltöztem, és odamentem Matt-hoz. Már ő is ébren volt, és már készen volt mindennel.

-         Szívem! Van egy jó ötletem. El akarsz jönni velem az utazási irodába?- kérdeztem, miközben odamentem hozzá, és átöleltem.

-         Hova akarsz menni?- kérdezte ijedten.

-         Rosszul mondtad… hova akarunk menni…-javítottam ki.

-         És hova akarunk menni?- kérdezte a „unk” részt megnyomva, mosollyal az arcán.

-         Hát… arra gondoltam, hogy elmehetnénk Párizsba…

-         Nem olyan rossz ötlet…

-         De…

-         De mi lesz Em-ékkel?- vette ki a számból a szavakat.

-         Hát… Szerintem el lesznek együtt, vagy jöhetnek velünk is…- gondolkodtam hangosan.

-         Inkább jöjjenek… túl kicsi ahhoz, hogy egyedül itt maradjon a barátjával…- imádtam, mikor így figyelt a húgomra.

-         De anyáékat is elhívhatjuk, vagy aludhat anyáéknál…

-         Ez egy jó ötlet… a kutyával, akarom mondani Szuszi-val mi lesz?

-         Jöhet velünk, de el kell menni lefoglalni a jegyet…

-         És mi lenne, hogyha nem foglalnánk jegyet?

-         Hát akkor?- nem értettem. Hogy akar elmenni jegy nélkül Franciaországba?

-         Csak a szállodába foglalnánk szobát, és elmennénk egy hétre…

-         Rendben, de Szuszi is jön…

-         Jajj…- mondta, nem gondolta teljesen át a dolgot, úgy látom.

-         Em-re bíznád? A nagy szerelemtől nem lát… nem hiszem, hogy sokat foglalkozna Szuszival…

-         Igaz… de te is lehetnél szerelmesebb-mondta viccelődve.

-         Nem vagyok elég szerelmes? Nem is vettem észre… -mondtam, és megcsókoltam szerelmem.- Így jobb?

-         Még ez nem az, amire számítottam…- mondta vigyorogva.

-         Jajj te…- mondtam, és ”beleboxoltam” a hasába.- És ez?- kérdeztem, majd még egyszer megcsókoltam, csak most szenvedélyesebben, és hosszabb ideig.

-         Javul…

-         Te kis piszok…- mondtam nevetve.

-         Menjünk akkor.

-         Rendben.-mondtam.

Majd kimentünk a szobából, és bementünk a nappaliba. Ott van a laptop. Bekapcsoltuk, és kerestünk egy hotelt, ahova állatokat is vihetünk, fél óra keresgélés után megtaláltuk azt, amit kerestünk. Így hirdették:

Olcsó szoba kiadó. Állatokat is lehet hozni.

Volt ott egy telefonszám is. Beírtam a telefonomba, majd tovább keresgéltünk. Találtunk még 2 ilyesmit, és egy hotelt, ahova lehet állatokat is vinni.

-         Menjünk, sétáltassuk meg Szuszi-t.- mondtam.

-         Oké. Közben hívjuk föl a számokat.

-         Oké. Vigyük a plédet, és a labdát, amit Szuszi annyira szeret. – mondtam, és megsimogattam a fejét, mert elterült előttünk. – Gyere Szuszi, megyünk sétálni.- mondtam, mire fölpattant.

 Nagyon szeretett sétálni… Megfogtuk a pórázt, és elindultunk a park felé. A park nagyon szépen ki van dolgozva, és a közepén van egy kisebb patak, de ahhoz elég nagy, hogy a kutyák nagyokat pancsoljanak benne… ilyet csinált most Szuszi is… Matt eldobta a labdát, de egy „kissé” messzire ment, és beleesett a tó közepébe. Szuszi nem is gondolkozott, hogy mit csinál, futott bele a vízbe. Jobban mondva bele ugrott, mert a tó szélénél elrugaszkodott, és beljebb ért „földet” avagy vizet… megfogta a labdát, ami a víz tetején maradt egész végig, és elindult felénk. Mikor odaért hozzánk, letette a labdát, és megrázta magát. Mintha ezzel akart volna büntetni minket azért, mert bele kellett ugrania a vízbe, de utána már rohant is tovább. Megint bele ugrott a vízbe, és ott pancsikolt tovább, miközben mi hívtuk a hoteleket. Jobban mondva a kiadó szobákat, és a hotelt. Már fölhívtuk az összes kiadó szoba tulajdonosokat, de mind azt mondták, hogy csak egy hétre nem kiadó a szoba. Már csak a hotel maradt. Most én hívtam őket.

-         Hallo?- hallottam a vonal másik feléről egy francia nő hangját.

-         Jó napot. - mondtam. Remélem, hogy megérti az angolt. - azt szeretném megtudni, hogy van-e üres szobájuk két fő, és egy kutya részére.

-         Őh… Mindhjárht megnéhzem.-mondta francia akcentussal.- Vahn. Mikorrah kellene?

-         Hát… Jövő hét péntektől következő hét péntekig.

-         Rehndbehn. Milyehn névreh?

-         Kayra Brown.

-         Rendbehn. Köszönjükh, hogyh mihnketh választottak.

-         Én köszönöm. Viszont hallásra.- mondtam, majd letettem a telefont. - Jövőhét pénteken indulunk. – mondtam Matt-nak.

-         Mért csak akkor?

-         Mert csütörtökön lesz tesóm szülinapja. Itt akarok akkor még lenni.

-         Értem. Akkor indulásra fel.

-         Még be kell vásárolni, és Szuszinak is kell valami szállító szerkezetet venni…- mondtam.

-         Rendben.- mondta, majd hazamentünk, írtunk egy listát, és elindultunk a boltba, de most Szuszit otthon hagytuk. A boltba nem jöhetnek be állatok, és mind a ketten kellettünk most.