Em szemszöge
Amikor Kay-ék
elmentek, anya nagyon ideges volt… mindig hívni akarta őket, hiába
nyugtatgattuk, hogy nem lesz semmi baj, nem lehetett megnyugtatni… anyai
féltés… Még meg sem ebéDeltünk, már hívtuk, jobban mondva apa hívta Kay-t anya
kérésére. Aztán persze én is beszéltem vele. Megkérdeztem, hogy mi újság velük,
de Kay átlátott rajtam, és rögtön a lényegre tört… hát igen… ismer, mint a
tenyerét… ez néha nagyon jól jön, de néha az őrületbe kerget… most jó, hogy nem
nekem kellet belekezdenem. Tanácstalan voltam, hogy hogy jussak el a „randira”.
Kay azt mondta, hogy hívjam föl Ang-et. Nem is rossz ötlet.-gondoltam, és már
tárcsáztam is.
- Hmm?-
„szólt” bele Ang.
- Szia
Ang! Bocsi, hogy fölébresztettelek, de lenne egy kérdésem. Gyorsan elmondom.
Tudnál falazni?? Riley-val mennénk el egy étterembe, de anyáék még nem tudják,
hogy együtt járunk…-hadartam.
- És
mi lenne az én dolgom?- kérdezte nyűgösen.
- Annyi,
hogy elvileg elmennék hozzátok.
- Egyszer
nem szeretnél tényleg ide jönni?
- De.
Ha lehet, akkor ma este nálatok aludnék.
- Persze!
Tudod, hogy akármikor átjöhetsz!! Mikor jössz? Holnap is itt alszol?-kérdezte.
Egy kicsit bepörgött… de nem baj! A lényeg az, hogy segít, és vele is töltök
egy kis időt. Mindig segít.
- Ő…
ha akarod, akkor igen…-mondtam vigyorogva.- Mindjárt megkérdezem.
- Oké!
Akkor várunk.
- Oks.
Mindjárt hívlak.
- Rendben.-mondta,
majd lerakta a telefont.
Egy kis idő
múlva rohantam a konyhába, mivel anya mindig ott tevékenykedik… már majdnem
odaértem, amikor megláttam, hogy nincs ott.
- Anya!-
kiáltottam.
- Igen
kicsim?-kérdezte mögülem. Hát ő meg hol járt…? Gondolom átöltözött pizsiből
melegítőbe…
- Most
hívott Ang, hogy menjek át hozzájuk ebédelni, és hogy aludjak ott náluk ma, és
holnap. El engedsz? Léééécciiii…- kértem, s boci szemeket meresztettem rá.
- Ma?
Ebédre? Mindjárt ebédidő lesz…
- Engedj
el…- néztem rá most kölyökkutya szemekkel.
- Na,
jó. Elmehetsz, de akkor siess… pakolj össze mindent, ami kell…
- Már
megtettem.- vallottam be. Bíztam a sikeremben.
- Rendben.
Akkor indulhatsz. Nem is, majd én elviszlek. – mondta.
- Úhh.
Köszi! –mondtam, és rohantam a cuccomért.- Itt is vagyok.- mondtam egy fél
perccel később, kissé kifulladva.
- Akkor
indulásra fel.
- Igenis
kapitány!
- Hangosabban!
- Igenis
kapitány!
- Még
hangosabban!
- IGENIS
KAPITÁNY!
- Óóó…
ki lakik odalent? Kit rejt a víz…- kezdtük el énekelni, de abba is hagytuk,
mert elnevettük magunkat.
- Mehetünk.
– mondtam.- Csak fölhívom Ang-et, hogy mehetek.
- Oké.-
mondta anyu, én meg már tárcsáztam is.
- Na
mi az?? Eljöhetsz??- támadott le a kérdéseivel. Már most föl van pörögve… mi
lesz, hogyha megtudja, hogy elmehetek…
- Hát…
Sajnálom, de anya azt mondta, hogy MEHETEK!!!- mondtam nevetve, mert amikor azt
mondtam, hogy sajnálom, akkor elakadta a lélegzete, és nem vett levegőt,
viszont amikor kimondtam, hogy elmehetek, eltartottam a fülemtől a telefont
(közben már benn ültem az autóban, és el is indultunk), de még így is hangosan
hallottam a sikítását:
- Jeee!!!- kiáltotta.
- Ang!
Nyugi. Már elindultunk. Nemsokára ott leszek. Csillapodj le egy kicsit.
- Jól
van... de kivel indultál te el?
- Anyuval.
Elvisz hozzátok.
- Jaa…
azt hittem, hogy…- mondta volna ő tovább is, hogyha nem szakítom félbe.
- Nem.
Mindjárt ott leszünk. Szia. – mondta, és letettem a telefont. Szegény köpni,
nyelni nem tudott, mert nem hallottam semmit, mielőtt letettem a telefont. Nem
akartam, hogy anyu akár sejtsen valamit is.
- Na,
mit szólt?!- kérdezte anyu nevetve.
- Hát…
örült neki.- vontam meg a vállam, mire mind a ketten nevetésben törtünk ki.-
Oké… Helyesbítek.-mondtam.- Kifejezetten örült neki. Nem is. TOTÁLISAN föl van
pörögve…-mondtam kacagva. Ekkor kinéztem az ablakon, és mit látnak szemeim: ott
voltunk Ang-ék háza előtt. Ezt meg hogy…?- Milyen hamar
ideértünk…-mondtam eltűnődve.
- Negyed
óra volt, mire ideértünk kicsim.
- Nekem
nem úgy tűnt. Akkor már tényleg kihagy az emlékezetem…-tűnődtem el megint.
- Nem,
csak jól mulattál. – mondta anyu.
- Ez
lehetséges.-adtam igazat anyunak.- Akkor én most megyek. Mondtam neki, és
nyitottam az ajtót, majd elindultam a házhoz, táskámmal a hátamon.
- Szia.
Mulassatok jól.
- Köszi.
Szia.- kiáltottam vissza.
Mikor bementem
a házba, még föl sem fogtam, de Ang már a nyakamban volt. Húh… ez meglepett…
- Szia
Ang!- mondtam.
- Szia!!
- Oké…
most már leszállhatsz rólam… ne gyűrd össze a ruhám… nehéz vagy… - az utolsóra
végre leszállt rólam.
- Tényleg?
- Nem
dehogyis… csak azt akartam, hogy szállj le rólam.-mondtam nevetve.
- Akkor
jó. Mikor mész?
- Egy
fél óra múlva.-mondtam.- Fölhívom Riley-t, hogy ide jöjjön.
Fölhívtam
szerelmem, majd elmeséltem neki, hogy mit csináltam ma, és hogy el tudok menni
vele az étterembe. Azt is elmondtam neki, hogy hova jöjjön. Mondtam neki, hogy
fél óra múlva készen leszek, akkor jöhet értem. Nagyon örült, hogy el tudok
vele menni. Abban a fél órában Ang-gel beszéltünk. Az anyukájáék most nincsenek
otthon. Majd csak este jönnek. Kipakoltam a cuccaim a táskámból, és már el is
telt az a fél óra. Riley megnyomta a csengőt, én meg elbúcsúztam Ang-től. Jó
mulatást kívánt, és már el is indultunk az étterem felé. Végre megint
szerelmemmel lehetek. Mikor bementünk elámultam. Ez egy nagyon előkelő étterem.
Istenem ez gyönyörű.
- Szívem!
Ez gyönyörű!-mondtam neki.
- Örülök,
hogy tetszik.- mondta, majd megcsókolt.- Boldog születésnapoT!
- Köszönöm…- mondtam meghatottan.
- Jó
napot. –üdvözölt a recepciós.
- Jó
napot. Lefoglaltattunk egy asztalt két személyre.
- Milyen
néven?
- Riley
Smith.
- Igen,
látom. Erre jöjjenek. –mutatta az utat a nő.- Ez lenne, itt.
- Köszönjük.
Ez volt a
legszebb része az egész étteremnek. Nagyon romantikus volt. Édes istenem!
Nagyon gyorsan telt el ez az egy óra. Megebédeltünk, és elindultunk haza, avagy
Ang-ékhez. Majd elment szerelmem. Adott egy búcsúcsókot. Édes búcsúcsók volt.
Kábán vonultam be a szobába, majd ott üldögéltem egy kicsit, miközben Ang
beszélt hozzám.
- Csipkerózsika
ébresztő!-mondta, és a kezét ablaktörlőként mozgatta előttem. Semmi válasz…
majd megbökött. Ez hozott vissza engem a „való világba”.
- Itt
vagyok.-mondtam bambán.
- Hát
nem úgy néz ki. Mit mondtam az előbb?
- Ő…
nem is tudom…
- Na,
látod… ennyire figyelsz te rám.-mondta sértődötten.
- Jajj…
bocsáss meg, de olyan édes volt.
- Em.
Én nem vagyok arra kíváncsi.-mondta.
- Tudom.
Bocsi.
- Na,
tehát szerinted Nick helyes?
- Milyen
Nick?
- Close.
Nick Close.
- Nem
tudom…-mondtam.- Nem értek annyira az ilyenekhez…
Még ilyenekről
beszélgettünk, aztán elmentünk aludni. Reggel én keltem hamarabb, most állítom,
hogy jobb beszélgetőpartner leszek, mint tegnap voltam, de az a csók annyira…
szavakkal nem lehet elmondani… már dél volt, és Ang csak most ébredt föl. Ma is
beszélgettünk fiúkról… úgy látom, hogy neki Nick Close tetszik, vagy ki… nem
baj, legalább neki is lesz pasija… gondolkodtam el. Aztán ez a nap is eltelt.
Játszottunk Activity-t a szüleivel, és a tesójával. Majd elmentünk aludni. Az
utolsó délelőtt volt előttünk, amikor eszembe jutott, hogy mi lenne, hogyha
most Ang jönne át hozzánk. Ezt megkérdeztem tőle is, nagyon örült, aztán anyut
is fölhívtam. Megengedte, így most ő is hozott egy táskát, majd anyu haza vitt
minket. Így volt ez addig, amíg valaki föl nem hívott minket. Anyu vette föl.
- Igen?
- …
- Szia
Matt. Mi újság arra felétek?
- …
- Mi?
Mi történt?- kérdezte anyu döbbenten.
- …
- Hogy
hol?-kérdezte anyu, majd összecsuklott a lába, s a földön landolt. Ez a
mutatványa mindenkit nagyon megijesztett. Apu átvette a telefont, majd ő is
elfehéredett. Letette a telefont és azt mondta:
- Anyádat
elvisszük a kórházba, te itt maradsz vele, én pedig megyek Franciaországba.
- Miért?-
kérdeztem értetlenül.
- Mert
a nővéred súlyosan megsérült egy balesetben.
- Úristen!
- Most
a műtőben van.
- Oké.
Akkor siessünk.- mondtam halálra rémülve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése