Tizenhetedik fejezet- Emlékek

 17. Emlékek

Kay szemszöge

Matt még kérdezett tőlem valamit, de már nem tudtam megnyugtatni, mert minden elsötétült. Előtte ugyan éreztem egy kis fájdalmat az oldalamban, de miután minden elsötétült, már a fájdalmat sem éreztem. Semmit sem érzékeltem magam körül. Sem zajokat, sem fényeket nem hallottam; láttam. Nagyon kiborító volt.

Még a fájdalom sem volt, ami jelezné, hogy élek. Talán már nem élek. Előfordulhat. Hmm… Vajon szerelmemmel mi lehet? Ő jobban volt, amikor elmerültem a sötétségben. Talán nincs semmi baj, és csak beütötte a fejét, de lehet, hogy ő is sötétségben van, mint én. Remélem, hogy él. Ha nem, nem is tudom, hogy mi lenne velem. -szontyolodtam el.- Már a sírás határán voltam, ha egyáltalán lehet sírni ilyen állapotban, amikor elemi erővel sújtott le rám a fáradtság.

 Fáradtság?! Az Isten szerelmére; nem is biztos, hogy élek, és én fáradt vagyok?! Hozom a formám.-gondoltam gúnyosan.- Majd ’elaludtam’. Ez a legjobb kifejezés erre. Mi mást mondhatnék. Csak voltam. Semmi. Egy idő múlva valami megváltozott. Nem is tudom, hogy mennyi idő telhetett el. Nekem vagy 1000 évnek tűnk. Szomorú voltam. Csak arra tudtam gondolni, hogy meghaltam. Nem látom soha a szeretteimet. Aztán megint elmerültem. Megint egy körülbelül ugyan annyi idő múlva képek jelentek meg előttem.

Az első egy kislányról szólt. Nagyon pöttöm volt. Lehetett olyan három éves. Ott állt a tükör előtt, és illegette-billegette magát a tükörben… Kezében egy játék baba pihent. Azt játszhatta, hogy ő az anyukája, de nem nagyon csinált semmit vele. Csak fogta. Aztán hirtelen ötlettől elszaladt egy szobába. Ott egy másik kislányt pillantottam meg. Ő is játszott, csak az ő kezében plüss, és műanyag állatok voltak. Nagyon ismerősek voltak nekem ezek a kislányok. Gondolkoztam egy olyan két perce, mire rájöttem, hogy ezek MI vagyunk. Zoé és én. Zoé kezében ott a baba, az enyémben pedig az állatok.

Jajj Istenem! Hiszen most jöttek volna meglátogatni minket Adammal! Az sem biztos, hogy láthatom már őket! Mi lesz most velem?!- gondolkozni sem volt időm, mert ez a kép eltűnt, és egy másik jött. Közben én kiabáltam torkom szakattából, hogy:

- Ne!! Ne!!!! NEEE!!! Csak még egy kicsit maradjon!!!!!!- nem is tudom, hogy kihez szóltam, de mintha nem is hallgatott volna rám, vagy mintha nem is hallott volna meg. Jött a következő kép. Én meg összeomlottam.

A következő képen egy nő pihent egy ágyon. Nagy dudorodó hasát láttam csak, majd azt hallottam, hogy kiabál. Biztosan nagy fájdalmai voltak, ugyanis most szült. Annyira furcsa volt ez a „kép” is. Ugyanis nem láttam a nő arcát, de Ő is ismerős volt. -Mire jók ezek a képek?!- erre nem kaptam választ, csak folytatódott a ”történet”, ott, ahol abbamaradt. Majd egyszer csak megszületett a kisbaba. A doki fölkiáltott örömében:

- Itt van a jövevény! Kislány!! Egészséges KISLÁNY!!!!

Mindenki boldog volt. Ilyet is régen láttam… A kisbabát odaadták az anyukájának, aki a könnyeivel küzdött, majd egy kis barna hajú csajszi rontott be a szobába. Olyan egy-két éves körül lehetett. Majd egy fél perccel később az apukája is odaért:

- Kislányom! Ne rohanj annyira. Anyunak kell egy kis pihenés, és Emily is fáradt.-mondta.

DE a kislány nem ment ki. Éppen ellenkezőleg. Fölmászott „anyu” mellé az ágyra, és megsimogatta a kisbaba arcát.-Aww… Milyen édes! Ilyen kicsi, de mégis milyen kedves a testvérével!- gondoltam. Majd a kislány is megszólalt.

- Eminyi isz fájadt.-jelentette ki.

Erre mindenki elnevette magát. Csak ekkor jöttem rá, hogy ez is egy az emlékeim közül. Hogy hogy jöttem rá? Csak egy okból kifolyólag: amikor kicsi voltam, mindig Eminyinek szólítottam Em-et. Aztán, mikor már értelmesen beszéltem, ki tudtam mondani, hogy Emily, de addig Eminyi volt. Csak arra figyelt föl. Mindenkinek úgy kellett szólítania, mert ha a rendes nevét mondták, akkor kijavítottam őket. Viszont ha még így is azt mondták, hogy Emily, akkor nagyon szúrósan néztem le rájuk. Mikor kicsi voltam, nem beszéltem sokat. Anyu egyszer azt mondta, hogy:

- Nem is kell neked olyan sokat beszélned… A szemeid is elég beszédesek.

Ezzel arra célzott, hogy nagyon csúnyán tudtam nézni, ha kellett, akármit ki tudtam fejezni a nézésemmel. Majd ez a kép is eltűnt, és jött a következő.

Ez így ment tovább addig, míg minden fontos emlékemet meg nem mutattam magamnak. Mindegyiknek csak a végén eszméltem rá, hogy az az én egyik emlékem, nem pedig valami más.

A legutolsóban ez történt:

Ültem egy autóban, és mellettem ült egy fiú. Beszélgettünk, majd hirtelen csak azt veszem észre, hogy a fiúnak elhalványodik a körvonala, majd ráfókuszálok, s felismerem Matt-et. Majd eltűnik minden.

Miután ez a kép is eltűnt, kezdtem érezni valamit. Nem is kis valamit… Kezdtem érezni a fájdalmat. A fájdalom kegyetlen volt, és csak erősödött, és erősödött. Már a légvétel is kínokat okozott. Hát most már biztos, hogy nem haltam meg. A halál nem ilyen fájdalmas. A lényeg mondjuk az, hogy élek. Akármilyen formában is, de élek! Láthatom még a szeretteimet.-gondoltam, és próbáltam kinyitni a szemem. Nem sikerült. Na még egyszer! Még mindig nem. Mi a baj? Miért nem tudom kinyitni a szemem? Utolsó próba… Végre sikerült. Csak néztem, és nem láttam semmit. Egy kis időbe telt, mire a szemem megszokta a világosságot. Mióta lehettem a sötétben? Szemem nem adta föl, és ennek eredménye, hogy nem sokkal az „ébredésem” után már rá is tudtam fókuszálni az előttem lévő emberre. Nagy meglepetésemre Em volt az, aki mellettem állt, és a kezemet szorongatja. Vettem egy mély levegőt, ami nem volt valami okos dolog, mert most még jobban fájt az oldalam, majd megszólaltam:

-         Szia. –mondtam nehezen. Egy kicsit rekedt volt a hangom. Talán azért, mert régen beszéltem? Nem az nem lehet. Vagy mégis?

-         Szia Kay. Végre fölébredtél.

-         Bocsi, de hol vagyok?

-         Franciaországban.

-         Mi történt?

-         Nem tudom. Megsérültél. Eltört a bordád, és meg kellett műteni.

-         Jajj… érzem.-mondtam nyögve.

-         Mikor mehetek haza?- kérdeztem nyafogva.

-         Nem tudom. Remélem, hogy minél hamarabb. Nagyon megijesztettél.

-         Anya hol van, és apa? Matt?- záporoztak kérdéseim.

-         Anya nincs itt. Mikor megtudta, hogy mi történt, elájult, és otthon kellett maradnia.

-         Egyedül hagytátok?

-         Nem dehogyis. Zoé-ék ott vannak vele.

-         Apa?

-         Ő kinn ül a várakozóban.

-         Matt?

-         Ő is.

-         Jól van.

-         Igen. Ő megúszta.-mondta Em. Hangjában teli gyűlölettel.

-         Em. Ezt nem mondod komolyan?!- kérdeztem vidáman.

-         De.-mondta még mindig ellenségesen.

-         Mi a baj?

-         Semmi.

-         Behívod?

-         Persze, csak előtte szeretnék egy kicsit beszélgetni veled.

-         Persze. Mondd csak.

-         Hogy vagy? Fáj az oldalad?

-         Igen fáj, de a körülményekhez képest jól. Levegőt venni még nehézkes, de lassan megszokom.

-         Hát ezt jól megcsinálta!-dühöngött Em, de olyan halkan mondta, hogy szerintem nem akarta, hogy én is meghalljam.

-         Ácsi, ácsi. Te most kire is vagy mérges?- volt egy tippem, de ha az beigazolódik, akkor itt robbanok fel.

-         Nem lényeges.

-         Mondd akkor, ha már elkezdted.

-         Rendben, de előre figyelmeztetlek, hogy Te akartad.

-         Mondd csak.

-         Arra gondoltam, hogy Matt ezt szépen elintézte. Te itt fekszel, törött bordával, majdnem lyukas tüdővel, ő pedig, aki a balesetet okozta, még egy agyrázkódással sem rendelkezik.-hadarta dühösen.

-         Micsoda?! Te Matt-ot hibáztatod emiatt a baleset miatt?! Komolyan Emily észnél vagy?! Hogy lehetsz ilyen?! Nem ilyennek ismertelek.-mondtam, csaknem kiabáltam vele. (nem volt valami kellemes érzés, mivel még sosem kiabáltam vele, és mivel fáj a tüdőm.)

-         Tudom, bocsánat. Nem is gondoltam komolyan, csak mérges vagyok.-mondta szomorúan, megtörten.

-         Elhiszem. Gyere ide.-mondtam, majd megöleltem.- Em, behívod Matt-ot? Szeretnék vele is beszélgetni…

-         Persze.

-         Köszi.-mondtam. Még mindig mérges voltam Em-re, de enyhült, amikor megmondta, hogy nem gondolta így.

Miután Em kiment, körülbelül egy perc telt el és Matt be is jött.

-         Szia!-mondtam boldogan.

-         Szia.-mondta elhalóan.

-         Mi a baj?- tettem fel a kézenfekvő kérdést. Vajon mi baj történt?

-         Semmi… Azon kívül, hogy majdnem meghaltál, semmi.-mondta meggyötörten.

-         Matt. Nem haltam meg.-emlékeztettem.- Semmi bajom.-tettem hozzá… talán egy kicsit túlzás, de akkor is. Nem haltam meg. Hogy gondolhat ilyet?

-         Semmi bajod?! Kay! Majdnem megöltelek! Miattam alig kapsz levegőt és a bordád is törött. Mellesleg nem kis fájdalmaid vannak.

-         Matt, drágám. Ez nem a te hibád.- mondtam kedvesen.- Az egész egy baleset volt. Senki sem tehet az egészről. Ne hibáztasd magad!

-         Aham…-mondta elenségesen.- Ezt a szüleidnek add be, ne nekem. Én tudom, hogy mi történt, én vezettem, az isten szerelmére! Ha jobban figyelek, akkor az egész nem történik meg. Ez az én hibám. Ne próbálj meggyőzni, hogy nem!-mondta fancsali képpel.

-         Ezt nem hiszem el. Matt, NEM TE TEHETSZ ERRŐL!- mondtam minden szót kihangsúlyozva.

-         Ha te mondod…- mondta megtörten. Nem hiszi el. Még sokszor le fogjuk zavarni ezt a beszélgetést…

-         Gyere ide.-kértem szépen.

-         Itt vagyok.- jött mellém, majd megfogta a kezem, s leguggolt, hogy a fejünk egy vonalba legyen. Akartam adni neki egy csókot, de akárhogy erőlködtem, nem moccantam meg. Fránya kábelek…

-         Adj egy csókot.-kértem meg.

Egy pillanat múlva ajkaimon éreztem ajkait, finoman, lágyan csókolt. Féltően. Aztán kopogásra lettem figyelmes.

-         Szabad.- mondtam a tőlem telhető leghangosabban.

-         Szia Kicsim. -jelent meg az ajtóban apu.

-         Szia apa.- mondtam, és Matt már el is ment, azaz ki ment, hogy tudjak apuval beszélgetni. Én ezt csak egy fájdalmas fintorral díjaztam, majd apuhoz fordultam.- Apu.

-         Igen?

-         Mióta nem voltam magamnál?

-         Ő… körülbelül kettő napja, de lehet, hogy több…

-         Mikor jöttetek?

-         Tegnap este. Miután megtudtuk, hogy mi történt, anyádat elvittük a kórházba, Em összepakolt, és egy fiú segített neki –Riley.- aztán olyan egy óra múlva odaértek hozzánk, majd fölhívtuk Zoé-ékat, és vártunk négy órát, majd elindultunk, és egy olyan kettő és fél óra múlva ide is értünk. Tehát olyan 7 és ½ órával azután értünk ide, hogy az egészről tudomást szereztünk. Aztán elmentünk a Hotelba aludni, és most itt vagyunk veled. – hotelba… Hotelba… Hotel?! Úristen… Hotel… Szuszi… Kaja… ki etette meg?

-         Apu! Ki etette meg Szuszi-t?

-         Nem tudom. Nagy valószínűséggel senki, de lehet, hogy Matt hazaugrott, és megetette, de erre kevés lehetőséget látok, mert egész végig itt volt melletted. Nem hagyott itt felügyelet nélkül… Szegény fiú… Saját magát hibáztatja a történtek miatt… Pedig mindenki mondta, hogy nem ő a hibás, de nem halllgat ránk… Em nem szólt semmit, ő csak hümmögött… Nagyon haragszik Matt-ra, hogy nem vigyázott rád, Remélem, hogy te meg tudod győzni Matt-et arról, hogy nem ő a hibás.

-         Aj… Próbáltam apu, de nem hallgat rám… ellenkezik… eldöntötte, hogy az ő hibája, és nagyon makacs… ha valamit a fejébe vesz, akkor azt nagyon nehéz meghiúsítani, vagy lehetetlen… Nem tudom, hogy mi lesz…

-         Igen. Olyan makacs, mint te, bár szerintem te makacsabb vagy. Remélem, hogy sikerrel jársz majd. Nagyon rossz volt látni, ahogy szenved.

-         Ehm… azt mondtad, hogy egész végig itt ült?

-         Igen.

-         Akkor küldd el a Hotelba aludni, biztos, hogy fáradt.

-         Rendben.

-         És ti is menjetek el pihenni.

-         De nem vagyunk fáradtak…

-         De én az vagyok…-mondtam mosolyogva, ásítás közepette…- bocsánat.

-         Ugyan semmiség.  Pihenj csak.

-         Meddig maradok még itt?

-         Azt mondták, hogy még 5 nap, és elvihetünk, de otthon is be kell vinni a kórházba, és majd ott eldöntik, hogy mi lesz veled…

-         Rendben… Akkor mondd meg Matt-nak, hogy… Inkább küldd be légy szíves.

-         Oké. –mondta, majd egy puszit nyomott a homlokomra, s kiment.